Ez a vírus utáni kor. Azt mondták, azt hallottuk, hogy neki leáldozott. Én magam nagyon óvatos voltam, amikor megjelent. Amennyire lehetett, próbáltam magam távol tartani tőle. Csak próbáltam. Nem hinném, hogy sikerült, hiszen minden bizonnyal úgy végigment rajtam, mint annak a rendje. Ha akartam, ha nem, bekerültem olyan társaságokba, amelyekben rangrejtve ugyan, de ott volt a maga láthatatlan mivoltában. Főleg azért, mert vannak vírustagadó és oltásellenes rokonaim, illetve ismerőseim. Nem hinném, hogy le lehet vírusmentesen bonyolítani egy-egy családi eseményt, közös munkát. Ami elmaradt vagy részben kiürült, az a kultúra szférája volt. Meg a hitgyakorlásé. A templomlátogatások meggyérültek nálam. Gondolom, másoknál úgyszintén, hiszen a szertartások közvetítése is átkerült a kibertérbe. A kultúra, mint olyan, meg inkább elhallgatott. Születtek ugyan a szükségben új típusú megoldások, de azok zöme nem működött a virtuális térben. Voltak olyan intézményvezetők, olyan civilek, akik azt mondták az interneten való nyüglődésre, hogy nagy értelme nincsen. Azt is mondták, hogy jobb abbahagyni. Jobban jár mindenki, ha a pénzkereteket és az energiákat átcsoportosítják, és a nyilvános eseményeket redukálják, a ’majd utána’ megvalósítható projektek közé sorolják… Volt s van egyre több olyan lelkész ismerősöm, aki lassan oda jutott, hogy legszívesebben betiltaná a közösségi hálón vagy a videómegosztókon közvetített istentiszteleteket. Nem azért, mert nem jut el az ige a hívekhez, hanem azért, mert a hívek nem jutnak el a szertartásokra. A templomba. S talán Istenhez sem. Sokkal üdvösebb, ha az ember maga is tevőlegesen hozzájárul ahhoz, hogy a szentségben, avagy az üzenetben részesüljön: időt szentel rá azokon a bizonyos hetedik napokon, alkalmat keres és talál, testét-lelkét ünneplőbe öltözteti, lát, hall és figyel. Talán még embertársakkal is találkozik, akiket a maszk dacára is felismer, s talán vált a közösségben pár szót a jelenlevőkkel, ott a cinteremben vagy a templomkerítés előtt. Nyilvánvaló, hogy vannak sikereink is a pandémia során. A kultúra, az egyház képviselői kerestek és találtak jó módszereket, amelyek megfelelően szolgáltak. Nyilvánvaló, hogy a munkahelyek is alkalmazkodtak, mert élni kell napról napra. S ha a luxust nem mindig, de a szükségest szolgáltatni kell, ha ess, havaz, ha vírus potyog az égből, vagy repdes itt a rögök fölött. Én úgy gondolom, hogy az oktatás veszteségei a legsúlyosabbak. Nem azért, mert nem találkozhatnak az osztályközösségek. Nem azért, mert megszűnik a pedagógusok felvállalt közvetlen hatása a gyermekre. Az oktatási rendszerben olyan másodéves diákkal is beszélgethettem a minap, aki elmondta, hogy húszan vannak egy csoportban, összesen tizenhárom tanár oktatja a felvett tárgyakat, de még nem volt olyan pillanat az eltelt három félév során, amikor mindahányan találkozhattak volna. Olyan, hogy gólyabál? Csoportösszerázó vagy tanulmányi kirándulás? Igazi vizsgadrukk az egyetem folyosóján? Közös kocsmázás az index félévi lezárása után?... Ezek a legendai homályba vesző dolgok számukra – mondta –, amelyek mind elmerültek az analóg múltban… Az élet maga, a valós élet a nagy vesztes az oktatásban, amely képtelen biztos jövőt ígérni a diáknak. Mindentől függetlenül, mindennek ellenében én azt remélem, hogy ez az ötödik hullám lesz az utolsó. A koronásból. Bármennyire is erős a vírus marketingje, csak eljutunk oltottan vagy nyájimmunitásunk birtokában a pillanatig, amikor visszavesszük magunkhoz az igazi életet. Mert ha nem így lesz, a hullámok csökött és döglött bálnákat sodornak a partra. Minket. Nyilván. A korona demokratikussá válik, mint akármelyik demokratikus fejfedő, süveg, kalap vagy sisak. Hiszen annyi mindent megtanultunk már hordozni, viselni, hogy csak. Gyarló az ember. De annyira mégsem, hogy saját félelmeitől vezérelve fűrészelje el maga alatt az ágakat meg az évszázados fatörzseket, a gerincet, amely tartja az egész hóbelevancot.

Simó Márton