borús égbolt
Hit torkán legyúrt nemzeti fájdalom
„Vesszen Trianon!” – hangzott a kiáltás a csíksomlyói Nyeregben, a himnuszokat követően. Ha a fülem nem csalt, egyetlen ember ordítása volt ez, nekem pedig életemben először rosszulesett ezt hallani. Holott egyáltalán nem sajnálnám Trianont, tőlem nyugodtan veszhetne, de nem hiszem, hogy ezt szolgálja, ha vaktában pufogtatjuk a rigmusokat. Olyan volt ez a „vesszentrianon”, mint a viccbeli nyuszika, aki a hentesboltba ment sárgarépáért. Csakhogy nem vicces volt, hanem mezítlábas, dermesztő, feltűnés-viszketeg, övön aluli. Olyan volt, mint a meztelenül pályára rohanó futballhuligán, aki miatt megáll a mérkőzés.
Valamifajta kulturális betegség ez nekünk, hogy a mondanivalónkat nem ott mondjuk el, ahol kellene. Nem tudjuk az üzenetünket kontextushoz igazítani. Példánkból kiindulva, a keret adott: a nagy hagyományú búcsú, ahol zarándokok százezrei gyűlnek össze azért, hogy a csíksomlyói Szűzanyához fohászkodjanak. Nyilván ennyire nem fehér és fekete a valóság, mert az utóbbi évtizedek jelentősen megváltoztatták a búcsút, és az összmagyar jelleg szorosan felzárkózott a katolikus jelleg mögé. Holott ez az egész nem a nemzetiségből, hanem a hitből indult ki, de bővebben inkább nem is kanyarodok arra a mellékvágányra, amelyen kifejthetném, hogy a búcsú gyökereinek szellemében egy román anyanyelvű görögkatolikusnak elvileg több keresnivalója volna a búcsúban, mint a magamfajta magyar, de református hívőnek. Azért éreztem szükségét ennek a barokk körmondatnak, hogy érthetőbb legyen, miért nem tartom oda valónak a szigorúan nemzetiségi töltettel elrikkantott vesszentrianont.
Eljön a pápai nuncius, akinek mindent fordítani kell, és nem elég, hogy a nyelvből nem ért semmit, a tetejébe még oda kell fordítsanak neki egy vesszentrianont is. Képzeljük el, hogy ezt elmeséli egy más kontinensről származó pápának, aki sűrű pislogások között esetleg visszakérdez, hogy azt is nem kiáltotta-e be valaki, hogy „még mindig van magnak való pityóka 25 baniért”.
Egyébként volt még ilyen nyalánkság a búcsún. Gondolom, mindenkinek feltűntek a „Ne bántsd a magyart, mert pórul jársz” feliratú fekete zászlók és az ilyen pólót viselő emberkék. Akiket közelről hallottam, azok kivétel nélkül magyarországi szóhasználattal beszélgettek, az idézetet pedig szélsőjobbosokhoz köti a Google, nyilván. Tehát megint csak elég éles kontrasztba ütközünk üzenet és környezet között: magyarországiak üzenik a Romániához csatolt Erdélyben, hogy a magyarokat bántók pórul járnak. Ugyebár, mi évszázadok óta kölcsönösen bántjuk egymást a románokkal, akik – egyelőre legalábbis – köszönik szépen, jól elvannak Erdéllyel. Tehát Erdéllyel jártak volna pórul? Vagy mi van? Magyarázzunk bele mindent mindenbe, csakhogy legyen, amivel gőgösen díszelegjünk?
Ez a rossz irányba sírás nem vezet előre. Könnyezünk egymás vállán, búsul a székely, búsul a magyar, és közben a román azt sem tudja, hogy a székely az most magyar vagy nem magyar. Sőt, bármennyire elszomorító, néha még a székely sem tudja ugyanezt. Ha csak magunk között emlegetjük fel a búnkat, bajunkat, azzal csak magunkat mérgezzük. Ha a románoknak mondjuk el az ő nyelvükön, akkor talán tíz ellenszenvező közül nyerhetünk egyet, aki ezután rokonszenvező lesz. Nem sok, de több, mint ami most van. Ha pedig a világnak meséljük el a bánatunkat világnyelven, akkor tíz közömbös közül nyerhetünk kettőt-hármat, aki szintén rokonszenvezni fog velük. És az is több, mint amink jelenleg van.
De ehhez mindenképpen az kell, hogy az üzeneteinket ott hangoztassuk, ahol azoknak helyük van. Képzeljék, a búcsú másnapján, vasárnap Gyimesbükkön ismét elkiáltották a „Vesszen Trianon”-t. Vagy 20 ezer ember füle hallatára, akikben él Nagy-Magyarország nosztalgiája, és akiket elsősorban ez a nosztalgia csalogatott az ezeréves határhoz, nem pedig az istenhit. Gyimesbükk „nemzeti zarándokhely”, és igen, itt helye volt a vesszentrianonnak. Jólesett hallani, és jólesett átérezni, hogy akkor sem rejtegetjük ezt a máig vérző sebet, ha Bákó megye összes rendőre és csendőre ott feszít köztünk egyenruhában.
Az üzenet csak ott válik érthetővé, ahol célba talál. Először tehát célozzunk, csak utána lőjünk.
Kovács Hont Imre
.jpg)
