Jó napot kívánok! Jó. Napot. Kívánok. És most ismételjük el közösen: jó napot kívánok! Ugye, hogy nem is olyan bonyolult? Nem fáj, nem csíp, nem éget. Legszívesebben önkéntesen leülnék egy székre az üzletek, éttermek, különböző irodák bejárati ajtaja mellé és valamennyi oda betérővel elismételném, azt vettem ugyanis észre, hogy (túl) sok embertársunk nem ismeri az alapvető viselkedési normákat, ami számomra érthetetlen és felháborító. Ha valahová belépsz, köszönj, ember!
Ugyanez a helyzet azokban az esetekben, amikor ketten sétálunk az utcán, jön valaki és feltűnően csak egyikünknek köszön. A koncepciót sem értem mögötte. Mindig elgondolkozom, hogy „vajon láthatatlan vagyok?” Szoktam is mondani a barátaimnak – miután megkérdezem, hogy ő lát-e engem –, hogy sokkal kellemetlenebbül érzem magam, ha az a valaki csak nekem köszön, mint ha csak nekem nem. Ne legyek már úgy elkönyvelve, hogy tuskók az – épp szembejövő – ismerőseim.

Tapasztalataim szerint a köszönés az egyik első dolog, amit a totyogó, beszélni még csak próbálkozó kisgyermeknek megtanítanak a szülők. Így lesz aztán évekig „csókolom” helyett „szia óvó néni”, de ezt mindenki elkönyveli aranyosnak. Legalább köszön. És mi az aranyos gyermek ellentéte? A tuskó. A felnőtt, aki nem köszön.
Az én szüleim például mindig határozottan, de nem túl hangosan szóltak rám mindenhová belépve, hogy „Köszönés!”. Rögzült is. Majd egyszer én is alkalmazni fogom. Aztán 7-8 évesen kezdtem öntudatra ébredni, ugyanakkor elbizonytalanodni azzal kapcsolatban, hogy ugyan kinek mit illik köszönni. Persze a többi gyermek vagy a nagyszüleimmel egyidős személyek, a tanárok nem voltak kérdőjelesek, de gyakran kérdezgettem a szüleimet és azzal idegesítettem őket, hogy szerintük kinek mit köszönjek. De ők rám bízták, döntsem el én, hogy sziát vagy csókolomot köszönjek. Kérdezgettem is hűségesen a szüleim barátait, a velük egyidős ismerősöket, a szomszédokat, a barátaim szüleit, hogy mi a preferencia. Egészen addig, míg édesapám egy jó barátja azt mondta: „persze, hogy sziát, hát nem látod, milyen szép fiatal vagyok?”. Ő volt az utolsó ilyen interjúalanyom. Azóta egyszerűen eldöntöm magamtól.
Lehet, hogy ezzel sokakat meglepek, DE: a köszönés nem szégyen. A modor megmutatja, mennyit érsz.