Több mint ötvenéves családi fotók kerültek elő néhány hete. Szép emlékeket idéztek a nagycsaládban. S hogy a megosztott öröm többszörös legyen, a felvételekről készült néhány másolat. Jó volt szemlélni a fotókon látható személyek arcát, amint felismerik magukat, de hasonlóan kedves volt az is, ahogy elkezdték mesélni, hogy a felvétel mikor, milyen alkalomból készült, a képen látható családtagok éppen hány évesek voltak, az akkor rendkívül szépnek és drágának számító ruhadarabokat honnan és hogyan, illetve milyen lemondások árán szerezték be. A nosztalgiázással elkezdődött a rokoni szálak tisztázása és a családi anekdoták mesélése is. Jó volt felfedezni, melyik rokonomra hasonlítok a leginkább, közben igazán megértettem, hogy a család idősebb tagjai miért mondják az unokatestvérem egyik gyermekére: „ő igazi Bíró-legény”, ugyanakkor jó azt is látni, hogy a kilencvenedik évében járó rokon néni időskorára teljesen az édesanyja, azaz a dédnagyanyám hasonmása. Tizenéves fejjel is foglalkoztattak a felsoroltak, de most már a jó móka mellett önazonosságom voltát, személyiségjegyeim alakulásainak egy-egy okát, a családi értékek gyökerét is látom.

Mindeközben az is tudatosult bennem, néhány évtizeddel ezelőtt nem volt ilyen sok masina, mint napjainkban, amelyekkel lépten-nyomon fontos pillanatokat örökítünk meg, de annál nagyobb volt az értéke a kinyomtatott fotónak. E sorok írásakor 3012 fénykép volt a telefonomon. Természetesen jelentős hányada személyes emlék, egy része munkaügyben készült, és bőven akad olyan is, ami segít eligazodni a barkácsolásban, a vásárlásban, illetve emlékeztetőként szolgál. Év végén, új év elején mindig nyomtatok néhányat a személyes emlékekből. Sosem tudni, mikor sérül meg az a digitális tárhely, így biztosabb, hogy 40-50 vagy 100-120 év múlva az utókor tagjai mosolyogva nézik a ládafiából előkerült felvételeket, és bizonyára eljön az az idő is, amikor egy-egy fotó alapján silabizálni fogják, kik voltunk, hogyan éltünk. A 3012 fotóm ellenére igyekszem minden egyes alkalommal kevesebbet kattintani és annál többször megélni a pillanatot, de ha tudnám, hány kép fér még bele a nyárba – az egyik magyar pop-rock együttest idézve –, vele(d) maradnék minden egyes villanásra. A pillanat varázsa többet ér az állandó kattintásoknál, amelyekből igazán csak néhányra lesz szükség a jövőben.