Nem fogja elhinni, szégyenletes, ami történt! Valami ilyesmi lett volna a címe egy kettős könyvbemutatóról írt rövid tudósításomnak néhány éve, ha a bulvármédia valamelyik felületén jelent volna meg. Rendkívül érdekes, hasznos könyveket mutattak be, csak sokakat nem érdekelt. A két kolozsvári szerzővel, a beszélgetést vezető személlyel és a két szervező házigazdával együtt tizenegyen voltunk a bemutatón. Titkon reméltem, a kora tavaszi napsütéses délután lehet az oka az alacsony részvételnek, vagy éppen az, hogy sokan nem értesültek a könyvbemutató híréről. Ki tudja!? De időnként nagyon kellett nézegetnem a cipőm orrát. Azóta még részt vettem néhány hasonló rendezvényen, amelyeken ugyancsak nem gyúródtak az érdeklődők. Ez van, sajnos napjainkban – habár vannak jócskán ellenpéldák is – a könyvnek nehéz felvennie a versenyt a közösségi oldalak kínálataival, a való (de legfőkképpen a valótlan) világgal, a házasodó gazdákkal, az álarcos énekesekkel, nem beszélve az állandó ismétlésben lévő kibeszélő show-műsorokról. De az egyik farsangi vasárnapon mintha csoda történt volna. Személyes meghívót kaptam Csíkmenaságra A Lármafák népe című könyv bemutatójára. Kezdés előtt 3-4 perccel érkeztem a zsúfolásig telt helyi kultúrotthonba. Később a szervezőknek meg is jegyeztem, ennyi embert nem láttam még könyvbemutatón. Rövid számolgatás után arra a következtetésre jutottam, kétszáznál is többen vannak.

Egy 1953-ban kiadott könyv újrakiadásának bemutatójára gyűltek össze. Mivel a kötet a település lakóinak hétköznapjait, népviseletét, népművészetét, népszokásait mutatja be, így megadták a módját a könyvbemutatónak: az első részében az újrakiadás aktualitását, majd rendhagyó módon a kötet tartalmát ismertették. A második rész már csak az ízes körítés volt. A népviseletbe öltözött gyermekek furulyáztak, énekeltek és táncoltak, majd a fiatalok és a felnőttek ugyancsak népviseletbe öltözve muzsikaszóra énekelték a Menaságnak alsó végén ragyog egy csillag az égen…, Kicsi Pottyand vékony szavú harangja, ne harangozz többé nékem hajnalra…, Vékony héja van a menasági almának, szép szeretője van a mostani lánynak kezdetű népdalokat. Bizony nem kellett unszolni a nézőtéren ülőket, hogy csatlakozzanak a daloláshoz, csengett a terem, zengett a lélek. „Idegenként” katartikus élményben volt részem, hiszen újabban egyre ritkábbak az ilyen alkalmak. A népdalkincs, a népszokások, a hagyományok és immár a könyvbemutatók méltó „lármafái” is a menaságiak. Fényük messzire világítson és példájuk ragadós legyen!