Az elmúlt néhány napban lezúdult csapadék soha nem látott árhullámokat, halálos áldozatokat és tetemes anyagi károkat okozott egész Európában. Bár ebben az esetben térségünk megúszta néhány hevesebb esővel, a természeti katasztrófa hosszú távú következményei bizonyára minket is elérnek. A nyáron érzékelt hőhullámok idején többször fogalmazták meg a klímakutatók, hogy ez az elkövetkező évtizedek leghűvösebb nyara, s bár a kijelentés egészen abszurdnak tűnt a közel negyven fokban, ők szóltak… A figyelmeztetés, miszerint bármennyire is melegnek éreztük ezeket a napokat, fel kell készülnünk rá, hogy ez csak rosszabb lesz, egyelőre elképzelhetetlen. Annál is inkább, mivel az utóbbi hetekben lezúdult csapadék hideget hozott… De talán még így sem sikerül felfognunk, hogy az utóbbi évtizedek felelőtlen hozzáállása most kezd megmutatkozni, és míg korábban élveztük a nyári napfényt, talán mostantól menekülni fogunk előle. 

A felelősség kérdése egyéni szinten kezdődik ideális esetben, azonban nem árt(ana) a hatósági beavatkozás a természet mindennemű károsítása esetén. Aki a patakba dobja a szemetet, bizonyára nincs tisztában tette következményeivel, de a büntetés egyértelműen közölné vele, hogy rossz irányba halad. Ugyanígy a hatóságokat is kötelezni kellene egy olyan szintű felelősségvállalásra, hosszú távú gondolkodásra, ami a környezet védelmére, a vízgazdálkodásra, a természeti erőforrások tiszteletére irányul. Ezek hiányában, s az utólag meghozott esetleges intézkedések között nehéz megtalálni az előre vezető utat…
Amikor már az emberi élőhelyeket veszélyezteti a szélsőséges időjárás, települések maradnak áram nélkül, extrém időjárási körülmények nehezítik a mindennapokat, megszólal a vészcsengő. De ez már egy előrehaladott állapot, amit megelőzött több állat- és növényfaj kipusztulása, vagy élőhelyeik fogyatkozása, a folyók vízszintjének csökkenése, a nagyvárosok levegőjének szennyezettsége, az erdők pusztulása. 
Bizonyára közhelyes, de a jelek mutatják, hogy nagyon kevés választási lehetőségünk maradt: vigyáznunk kell arra, ami még maradt az élőhelyünkből, mindannyian a magunk módján, s legalább egyvalakit meggyőzni a környezetünkben élők közül, hogy tovább kell adnunk valamit a kapott erőforrásokból.