Székelyudvarhelyi létemre, szégyen, nem szégyen, szeretek Csíkszeredában élni. Bár az ide telepedésem nem egy előre eltervezett, tudatos döntés volt, inkább csak engedtem magam sodródni az árral, mára már megszoktam és – félve mondom, de – talán kicsit meg is szerettem. A változás jó. Gyakran ijesztő, de jó, és határozottan azt érzem, hogy nekem zsigeri szinten jót tesz a térbeli változatosság. Az, hogy egy új, számomra korábban csak nagy vonalakban ismert helyen töltöm a mindennapjaimat, feltölt. Szeretek új helyeket felfedezni, új arcokat látni, emberekkel megismerkedni, hogy új, akár eddig ismeretlen impulzusok érjenek.

Évekig szórakoztam azzal, hogy az iskolából hazafelé elképzeltem, hogy először járok Székelyudvarhelyen, hogy megpróbáljam meglátni, milyen lehet egy idegen ember számára, aki először van itt. Még a legszürkébb napon is sokkal szebbnek láttam turistaként, mintha gondterhelten baktattam volna haza. Ott a kellemes, tágas központ, a Nagy-Küküllő, a városi park, szép és rendezett, csak hajlandóság és nyitottság kell ahhoz, hogy meglássuk a báját. 
Aztán Kolozsvárra költöztem, ahol valóban rengeteg felfedeznivalót találtam. Imádtam a kis, macskaköves utcákat, a fellegvár közelében levő gazdag környéket, medencés házakat nézegettem, és elképzeltem, hogy egy nap melyikben élnék szívesen. De bejártam a betondzsungelt is, ahol a nappaliból a szomszéd konyhájába látsz, épp csak nem nézed ki a szájából az ebédet. És még annak is megláttam a varázsát.
Most Csíkszeredában élek, melyről korábban csak annyit tudtam, hogy ide jövünk útlevelet meg hajtásit csináltatni, és minden utca pontosan a másik irányba egyirányú, mint legutóbb volt. De lassan felfedezem a szépségét, eddig ismeretlen városrészekbe vándorolok, megnézem egy másik szögből a mindennap látott és ismertnek vélt épületeket. És ezt kiemelt módon gyakorlom most, az ünnepek közeledtével. Ahelyett, hogy panaszkodunk, hogy más városokban mi van, ami nálunk esetleg nincs, inkább fedezzük fel ugyanezt, csak fordítva. Értékeljük az időt, amit barangolásra szánhatunk. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy vegye fel a „turista-napszemüveget”, hogy megláthassuk, miben éljük mindennapjainkat. Tekintsünk túl a gondokon, a hétköznapok rohanásán, és engedjük, hogy a város megmutassa magát nekünk.