Aki dolgozik, hibázik; Tévedni emberi dolog – ilyen és ehhez hasonló közmondások élnek a tudatunkban, de amikor konkrét esettel találkozunk, elég nehezen siklunk el mások hibái felett. Pedig azok becsúsznak olykor, s bár bosszantók, tovább kell lépnünk rajtuk, hiszen vár a következő feladat, a hétköznapok megannyi teendője. 
Amikor pötyögöm a billentyűzeten a betűket, a program kijavít, ha valamit helytelenül írok, rögtön visszajelzést kapok, hogy valamit rosszul csináltam, de így van ez a munkám más területén is. Az újságíró hibája szembetűnő: névvel, arccal vállalja mindennap a munkáját, amelybe a legnagyobb odafigyelés mellett is bizony becsúszhat egy-két baki. 
Legutóbb egy felsorolásból maradt ki egy intézmény neve, így a következő nap délelőttjén folyton csengett a telefonom: volt, aki jóindulattal szólt, de legtöbben inkább méltatlankodva szembesítettek a tévedésemmel. Igen, jogos volt, de mégis úgy éreztem, aránytalanul nagy a „büntetés” a hibához képest – mintha ugrásra készen várnánk arra, hogy a másik tévedjen, amiért aztán rá tudjuk engedni napi feszültségünk egy részét. 
Hogyan kezeljük a saját hibáinkat, mi a legjobb módszer erre? – merült fel bennem ekkor, a sokadik telefonhívás után, és újra azokkal a berögzült rossz viselkedésmintákkal találtam szembe magam, amelyek sehogy sem akarnak kikopni az életünkből. Ilyenkor a bűntudat érzése uralkodik el rajtunk, még akkor is, ha volt lehetőségünk a hibát kijavítani, hiszen a méltatlankodó megjegyzések ezt hívják elő belőlünk. Pedig a bűntudattal, az alkalmatlanság érzésével nem megyünk előre: amíg ezen rágódunk, borítékolva van, hogy aznap is elrontunk valamit, és bekerülünk egy ördögi körbe.
Végül vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem, meghagyom a tegnapi hibámat a tegnapnak, csak azt viszem magammal belőle, ami építeni tud: a tapasztalatot. Annak a tudatosítását, hogy nem vagyok mindig a legjobb formámban, de mindent megteszek azért továbbra is, hogy jól végezzem a dolgomat. És megpróbálok minél elnézőbb lenni másokkal, ugyanebben a tekintetben, hiszen mindannyian tudjuk, tévedni nagyon-nagyon emberi…