Ideje elővenni a nagykabátot, gumicsizmát, feltölteni az írószerkészletet, kockás és vonalas füzeteket vásárolni, hiszen itt az iskolakezdés. Napok kérdése, és kezdődhet az új tanév. Az utolsó hét mindig a nagybevásárlásról és a háziolvasmány utolsó sorairól szól. Gyermekként izgatottan vártuk, hogy a hosszú nyári szünet után ismét találkozzunk a barátokkal, kedves és kevésbé kedves osztálytársakkal, tanárokkal, vezetőkkel, nagyra értékelt, barátságos osztályfőnökeinkkel. 
Az új tanév egy új esély. Jobb jegyekre, jobb élményre, fejlődésre, gyermekkori szerelmekre, barátokra. A szülők, pesztráló nagyszülők kissé felszusszanhatnak végre: napi öt-hat órát legalább felügyelet alatt lesz a gyerek. Sokan sokféleképpen élik meg ezt az időszakot. Hiába volt hosszú ez a három hónap, jó lenne még egy kis időt együtt tölteni a nebulókkal. Van, aki szívesen engedi, jó visszatérni a régi kerékvágásba, de az sem ritka, hogy némelyeket főként az iskolakezdés anyagi aspektusa ráz fel. Hiszen egy gyereknél még hagyján, de két-három kiskamaszt öltöztetni, tanfelszereléssel ellátni nem kis feladat. A nyári pihenés, kirándulások után, a sokadik angol-, német- és néptánctábort követően ismét a zsebbe kell nyúlni, megszámolni az utolsó garasokat is, s a családi malacpersely kevés, de fennmaradó tartalmát az új tanév reményeire áldozni. 
De vajon mit is várhat most, alig egy héttel a tanév kezdete előtt a szülő? Valóban a gyermekfelügyeletben és a jó teljesítményben reménykedhet? Várhatja a biztonságot, a fejlődést? Visszaemlékezve gyermekkorom szeptembereire, nem nehéz felidézni a tanév második hetétől egészen a nyári nagyvakációig tartó szülői hajszát. Nincs, kit hibáztatni. Csupán az anyai és atyai szeretet vezérelte érzés. A felszusszanás mellett a féltékenység, az aggodalom, az állandó, önző, de mégis szeretetteljes kérdésfeltevés: Vajon miről maradok le? Vajon mit csinál éppen? Bajba keveredik? Elég jól fog teljesíteni a vizsgán? Netalántán: lesznek végre barátai? S bizony a szülő csupán egy-két percig áll az óvoda ajtajában a búcsúzáskor, de néhány momentummal odébb azon veszi észre magát, hogy iskolába, egyetemre, érettségi találkozóra kísérni a gyereket már ciki. Az aggály és a félelem persze akkor is megmarad: ha el is kell engednem a kezét, boldogulni fog majd nélkülem?