Az erdő lakói, ahogy mindig, most is tették a dolgukat. A han­gya dolgozott reggeltől estig, cipelte a morzsákat, ami­ket más­napra mindig elvett valaki tőle. A darázs zümmögött, dol­gozott keményen a kolóniáért, de virágra egyre kevesebbszer szállhatott – azok már rég más rovaroké voltak. A tücsök he­ge­dült a maga melankolikus módján, amíg meg nem szólták, hogy a muzsikája „zavarja a termelékenységet”. A csótány viszont virágzott: harsány volt, büdös, törtető – de mindezt ki­váló rendszerérzékkel tette. Nem rúgta fel a szabályokat, csak kihasználta őket. A többiek szemében ő lett minden baj forrása. „Nem én találtam ki a rend­szert. Csak jobban játszom, mint ti” – mondogatta, amikor kitámadták.

Ekkor kezdtek el terjedni az újfajta hírek. Először suttogva, majd egyre hangosabban: a csó­tányok megfertőzték a pe­té­­ket, levizelték a virágport, el­vették a hangyák munkáját, a darazsak fullánkját, sőt, a tü­csök hangszerét is. A források megkérdőjelezhetők voltak, de a harag valóságos. Az igazság már nem érdekelt senkit – csak az indulat számított.

Ekkor lépett színre az új jelölt: az irtószer. Nem ígért sokat, csak annyit, hogy nem tesz kü­lönbsé­get – takarít. A nép fel­­lélegzett. Végre valaki, aki cse­lekszik. A hangya és a darázs megkönnyebbülve szavaztak rá. Nem mintha hittek volna benne – csak jobban gyűlölték a csó­tányt. A tücsök otthon maradt. Azt mondta, mindig ugyanaz a refrén, csak más hangszerelésben. Minek menjen?
Másnap reggelre elnémult az erdő. A hangya nem cipelt. A da­rázs nem zümmögött. A tücsök nem muzsikált. A csótány sem mászott többé. Az irtószer győzött – és mindenkit vitt.

Az avar alá fújt szél egy régi újságlapot sodort elő. A címlapon ez állt: „Túlélő nincs. De legalább a csótányt legyőztük.”