A régi fotón diáklányok mosolyognak a kamerába, előttük egy-egy veder, a háttérben végtelen(nek tűnő) pityókaföld. A fénykép alá özönlenek a nosztalgikus kommentek, melyek egybehangzóan állítják, hogy azok voltak a szép idők, amikor iskolakezdést követően két hétig pityókát, illetve más zöldségeket szedni vitték a diákokat a kommunizmus éveiben.
Többször találkoztam már a diktatúra sötét éveire áhítattal emlékezőkkel, de ez most jobban megdöbbentett az eddigieknél. Annál is inkább, mert egyik tanévben én is részese voltam ennek a fajta közmunkának, és ma is emlékszem, mennyire kifáradtam délutánra, milyen éhesen és koszosan érkeztem haza a cseppet sem könnyű fizikai terhelés után. Lehet, hogy az egyetlen vagyok, akinek nem szépültek meg az emlékei? Mert visszagondolva én csak törvénytelen gyermekmunkát, kiszolgáltatottságot és kegyetlenséget látok ebben… Annál is inkább, hogy jóval erőnket felülmúlva dolgoztunk két hétig, majd kezdődött az iskola. Oda visszatérve sem vártak sokkal jobb állapotok: télen hideg volt az épületekben, és értelmetlen szabályok között tartottak – lásd hajpánt, egyenruha. Otthon a gyermekek többségét nem várták meleg ebéddel, mert a szülőknek a gyárakban kellett dolgozniuk azért a fizetésért, amelyre nem lehetett vásárolni semmit, mert alig volt néhány termék a boltokban.

Aztán felnőttünk, s kaptunk útravalót is, amiben benne volt, hogy ha a gyermek rosszalkodik, meg kell verni. A munkát el kell végezni akkor is, ha már nem bírod a terhelést, mert csak a gyenge emberek fáradnak el. Óvatosnak kell lenni mindenkivel, mert soha nem tudhatod, hogy mikor használnak ki. Csak azok jutnak előre, akiknek „el van intézve” – és sorolhatnám azokat a negatív mintázatokat, amelyeket alapigazságokként kaptunk nagyon sokan, akik a kommunizmus éveiben éltük a gyermekkorunkat. Nem kicsi feladat ezeket elengedni és megteremteni a saját elveinket.
A régi szép idők most van – állítja egy mondás, amellyel teljesen egyetértek. Mindennap dolgozhatunk azon, hogy megteremtsünk egy olyan állapotot, amelyben jól érezzük magunkat, így kevesebb időnk marad a múlton merengeni, megszépíteni az emlékeinket és fejcsóválva beszélni a rémisztő jelenről.