Gyerekkoromban néha örökkévalóságnak tűntek az iskolapadban végigült tanítási órák. Sokszor azon morfondíroztam magamban – naivan, teszem hozzá utólag –, hogy ha végre megérhetem, hogy vége legyen, mennyivel jobb lesz az életem. 
Visszatekintve hamar véget értek az iskoláséveim. Nehéz, de elkerülhetetlen búcsút inteni ezeknek. A kezdeti változásokat nehezen viseltem, mégis, utólag mindig nehéz szívvel vártam az utolsó csengőszót. Megszoktam és biztonságot adott, hogy volt hová hétköznap délelőtt eljárni, délután bandázni a barátokkal, hétvégente felhőtlenül élvezni a tinédzserkort. Ámbár az iskolaigazgató minden ballagáson figyelmeztette a végzősöket: Vár rátok a nagybetűs élet! Akkor távolinak tűnt az egész, sőt igazán fel sem fogtam a szavak jelentőségét. 

Üdvözlet, felnőttkor! Nagybetűs Élet! Rohanással és feszültséggel teli, ami a nap végére annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy bénítóan hat a szervezetünkre és elszívja az életenergiánkat. Régi ismerőseinkkel, barátainkkal sokszor kaptam magunkat azon, hogy tinédzseréveinkből elevenítünk fel történeteket, régi, ún. „meleg helyzeteket”, amikor a vakszerencsénknek köszönhetjük, hogy megúsztuk komolyabb baj nélkül az eseteket. Ennyi év elteltével ezek már vicces és széppé fakult emlékek. 
Leszögezném, nem érzem magam öregnek, ám tinédzserkoromban az idősebbek folyton azt hangoztatták, ehhez vagy ahhoz még túl fiatal vagyok. Az élet bizonyos területeire ez még mindig igaz, csak a kifejezés változott. Már nem azzal jönnek, hogy túl fiatal vagyok – helyette tapasztalatlannak tartanak. Nincs okom panaszkodásra, kalandosan élek, a húszas éveim emlékei mégis kevésbé ragadtak meg bennem, mint a korábbiak. Talán nem vagyok ezzel egyedül, olvastam néhány memoárt, hallottam a környezetemben élő idősek történeteit. Ezek függvényében arra jutottam, hogy talán hetven év távlatából az első húsz év jelentheti a felezővonalat, mindazt, ami az emberi létben igazán emlékezetes, bolondos és keserű.
Persze tovább sem mindegy, hogyan élünk, talán a legkézenfekvőbb az lenne, ha sem a múltunknak, sem pedig a jövőnknek nem tulajdonítanánk túlzott jelentőséget. Emlékezzünk vissza, hogyan teltek az iskoláséveink: éretlen fejünknek elég volt az aznapi feladatsor, amelyet élvezettel és energikusan teljesítettünk. Ma érezzük ezt az elégedettséget a nap végén?