Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hétköznapi magyar polgár, nevezzük őt Jánosnak, aki úgy döntött, hogy a csendes vidéki élet után belecsap a városi lét bugyraiba, és beköltözik a városba, egy lakónegyedbe. Mert mi más is lehetne kényelmesebb, mint a tömbházak közötti kalandosnak, társaságinak tűnő élet?
Első találkozása a lakótelepi élettel a bejáratnál kezdődött, ahol lift helyett egy kis sportos kihívással kellett szembenéznie: feljutni a sokadik emeletre. Sőt, fel kell hordani kisebb-nagyobb holmit is. Nemcsak a beköltözéskor, hanem majdnem minden egyes nap.
A panelház legnagyobb előnye, hogy mindenkit ismersz, még akkor is, ha soha nem találkoztatok. Ez amiatt van, mert a falak vékonyabbak, mint a reggeli pirítós, így mindenki részese lehet kicsit a szomszéd életének. János így ismerte meg Kovácsékat a másodikról, akik hajnali hatkor szeretik átrendezni a bútorokat. Aztán ott volt még a negyedik emeleti lakó, akinek a délutáni tennivalója a hegedűoktatás volt. Nincs is szebb annál, mint amikor hárman hegedülnek egyszerre – persze csak egyikük ért hozzá.

János egy másik érdekességet is felfedezett: a lakótelep ételei nem maradnak csak a szomszéd lakásában. A vékony falaknak köszönhetően minden este kicsit részesévé vált a szomszédok vacsoráinak. A másodikon mindig paprikás krumpli illata terjengett, míg a negyediken egy olaszos mami titkos pizzareceptjei keltek életre. Egy este azonban valami különös történt: János a saját konyhájában addig ismeretlen sült hús illatot érzett. Az egész lakást átjárta a finom aroma, miközben a hűtő üres volt. Az ajtón kívül hallatszott egy családi beszélgetés, és akkor Jánosunk megértette: az illatok sokkal gyorsabban terjednek, mint a gondolat.
A parkolás, az viszont igazi élet-halál kérdés a lakótelepen. Jánosnak több hónapba telt, mire felfogta a szabályokat: „Az a parkoló az enyém, mert tegnap is itt álltam!” vagy „Nem láttad a cetlit a falon? Én itt parkolok, mióta megszülettem!”. Így alakult ki egyfajta rendkívül jól szervezett közösségforma, ahol az autókat precízen, centire egymás mellé igazítják, mint egy gyermekkori Tetris-játékban.
János azóta már rutinos lakótelepi harcos lett, és megtanulta élvezni a lakótelep minden apró szépségét. Bár néha még álmodik egy csendes kis vidéki házról, lépcsőzés közben mindig eszébe jut: „Hát ez az igazi élet, a lakótelepi kaland!”