Diáknak lenni nem könnyű – gondoltam gyermekkoromban. Azt vártam, hogy felnőjek, hogy a felnőttek kikérjék – vagy egyáltalán meghallgassák – a véleményemet, hogy ne kelljen iskolába járni, ne legyenek kötelező feladatok vagy tantárgyak, melyekhez semmi kedvem, öltözhessek, amibe akarok, csinálhassam, amit szeretnék. Mondták, hogy felnőttként sem lesz fenékig tejfel az élet, de persze, gondoltam, majd ha megtapasztaltam a saját bőrömön, elhiszem. Így is, úgy is bekövetkezik egyszer.
Aztán eljött az érettségi, kezemben a diplomával nekivágtam a nagyvilágnak, elköltöztem a szüleimtől, egyetemre iratkoztam, hogy csak azt és olyan dolgokról kelljen tanuljak, amit én választottam és valóban érdekel. Erre már az első januári vizsgaidőszakban visszasírtam az érettségi idejét, amikor „csak” öt tantárgyból kellett felkészülni. Voltak kemény időszakok, rengeteg tanulás, egyéni és csoportos projektek, kötelező feladatok, meg persze lazább hetek, hajnalig tartó bulik, délig alvás, de végül kisebb-nagyobb bukkanókkal, sírva-nevetve, hol könnyen, hol nehezen, de túlestem minden szesszión. Ez volt eddigi életem kedvenc időszaka, felfedeztem önmagamat és a világot. Majd kezemben egy újabb diplomával indultam egy újabb túrára a felnőttlét útján.

Aztán munkát kezdtem keresni, és jöttek az első pofonok. Igazi – hőn áhított felnőttkori – pofonok. Mert ugye el kellene helyezkedni valahol. Lehetőleg szakmában, lehetőleg jó helyen, ahol megbecsülnek és értékelik a munkámat, lehetőleg jó fizetésért. Még meg sem száradt a festék az egyetemi diplomámon, dolgozni kezdtem az első munkahelyemen. És mi történt? Ugyanaz, mint iskoláskoromban. Persze öltözhetek, amibe akarok, egyre gyakrabban kérik ki és hallgatják meg a véleményemet – a még felnőttebb felnőttek –, ellenben visszatért a korán kelés és kötelező feladatok időszaka, és mivel már felnőtt vagyok, meglepően sokszor nem csinálhatom azt, amit igazából szeretnék. Eljött minden, amivel a felnőttek ijesztgettek.
Tudtam én, hiszen sokszor mondták, hogy jobb a gondtalan gyermekkor, értékeljem, mert a fel­nőttlét úgyis elkerülhetetlen. Bár ez már évekkel ezelőtt volt, az első néhány hónapnyi kóválygásom a munkaerőpiacon rádöbbentett: felnőttnek lenni sem könnyű.