Korunk hiányt szenved azokból a személyekből, akikre valódi óriásként tekinthetünk, akiknek a vállán állva a következő generációk még messzebbre láthatnak. Tisztában vagyunk vele – ha másért nem is, hát azért, mert számtalanszor leírták már a létező valamennyi tudományterülettel kapcsolatban –, hogy bizony a régiek óriások voltak mihozzánk képest. Mi azonban, bár törpék vagyunk, az ő nyakukba kapaszkodva (vagyis élve bölcsességükkel) jobban látunk, mint ők.
A magyar nép történelmében számos ilyen óriás létezett: ott van például Fáy András, akit a „nem­zet mindenesének” hívtak. Szemere Pál találón meg­jegyezte róla: minden törekvése a haza javát szolgálta, minden munkájában a társadalmat, gazdaságot job­bító szándék vezérelte. 

Gróf Széchenyi Istvánt egyik legnagyobb politikai ellenfele, Kossuth Lajos méltatta így: „Polgári erényben nagy férfiak, minő például az, kit én, nem gyáva hízelgésből, hanem meggyőződésből, a magyarok legnagyobbikának szoktam nevezni.”
A székelyföldi prérit kémlelve nem látom az óriást, akinek vállán állva messzebbre láthatnának fiataljaink. De ez még nem jelenti azt, hogy ne léteznének, lehet, csupán csak haláluk után ismerjük fel, hogy bizony ők voltak azok, akik óriásokhoz méltón monumentálist és maradandót alkottak. Az óriások létének megértésében segített egy nemrégen bemutatott színházi előadás, amelyben Mozart életét dolgozták fel. Rájöttem, hogy a korok és századok legnagyobb hibája a vakság. A vakság századokon átível, a zseniket megfojtja saját társadalmuk, amelyben élnek, ahol a konvenciók, versengés és érdekek diktálnak. Az igazi óriások legfőbb jellemzője a nagylelkűség és a külön utakon való járás, azaz a begyepesedett társadalmi konvenciók felszámolása. 
Kijelenthetjük, századonként kevés ilyen óriás személyiség születik, és kevés azon személyek száma is, akik felismerik őket, így nincs más lehetőségünk, minthogy a múltbeli óriások bölcsességét felhasználva újat és maradandót alkotni a következő generációk számára.