Hogyan faggassuk a diákot?

Pál Bíborka

Minden tanintézetben, és szinte minden korosztályban elmaradhatatlan iskolakezdéskor a kérdés: Hogy telt a nyár, hol nyaraltatok?  
Egy ilyen alkalomra én is emlékszem, amikor másodikosként vagy harmadikosként, a szegedi általános iskolában megkérdezte ugyanezt Jusztina tanító néni. Az előttem elhangzó beszámolók balatoni nyaralásokról vagy hasonló, mindenképpen vízparti üdülésekről szóltak. Zsibongó, vizet fröcskölő, labdázó és jégkrémet ebédelő gyermekekkel. Emlékszem arra az érzésre, ami a kérdés és válasz közötti csendben bennem lezajlott. 


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés


 Milyen jó nekik, én Székelyföldön voltam, egy faluban – valami ilyesmire gondoltam, és irigy voltam rájuk, úgy éreztem, kimaradtam valami jóból. De csak annyit válaszoltam: Nagymamáméknál.  
Ahogy az lenni szokott, mindenki engem nézett.  Aztán Jusztina néni szólalt meg.
– Erdélyben? Az nagyon szép hely, sok az erdő, és az emberek sokféle háziállatot tartanak, a tehenek csordában járnak… 
– Igen. Csorda is volt a faluban… 
Valamiket még motyogtam, talán a háziállatokról, mert a tanító néni azokra is kíváncsi volt, aztán a következő osztálytársam folytatta a beszámolót a nyaralásáról. 
A mai pedagógusoknak már felhívják a figyelmüket arra, hogy jobb, ha a nyári vakációra vonatkozó kérdéseket másként fogalmazzák meg, és nem kérnek rajzos vagy írásos beszámolót sem, mert az feszültséget, rossz érzést kelthet azokban a gyermekekben, akiknek a családja nem engedheti meg magának a tengerparti vagy külföldi nyaralást.  
Ezzel nehéz lenne vitatkozni. Mert minek rossz közérzetet kelteni az osztályközösségben, bántásnak kitenni egyes gyermekeket, ha némi odafigyeléssel elkerülhetjük ezt. Kérdés marad ugyanakkor bennem, hogy meddig tudjuk megvédeni őket – első, második osztályban talán még igen –, hiszen ők is érzik, látják egymás életében az éles vagy kevésbé hangsúlyos különbségeket. Mindenáron meg kell-e védenünk őket az igazságtól, vagy helyette fontosabb, hogy empátiára, toleranciára és segítőkészségre neveljük őket, hogy aztán majd ők maguk tudják meglátni egymás történeteiben az érdekeset, a szokatlant, és feltenni azt a kérdést, ami továbbgördíti a beszélgetést, ha az túl érzékenyen érint valakit. 





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!