Mivel az utóbbi években egyre több gyermek születik a környezetemben, barátaim, volt osztálytársaim néznek szülői örömök elé, és igyekszem is időt tölteni a kicsikkel, gyakran felmerül bennem a kérdés: hogyan kell ezt jól csinálni és mi kell ahhoz, hogy ne szúrjuk el? Az, hogy én a szüleimnek köszönhetően – nyilván a saját keretrendszeremhez viszonyítva – normális lettem, előrevetíti azt, hogy egyszer én is normális gyermekeket nevelek majd?
Az alapvető szociális készségeink, az értékek és normák, a tervezési készségeink, a közösségben, másokkal való viselkedés, az önkifejezési módunk, de még az étkezési és alvási szokásaink, így a hozzáállásunk az élethez magához mind otthon gyökerezik. Otthon tanuljuk meg, hogy mi helyes és mi helytelen, hogy mit illik és mit nem, mi erkölcsös és mi erkölcstelen. Otthonról hozzuk annak alapjait is, hogy hogyan kell önállóan döntéseket hozni, kapcsolatokat kialakítani, helyesen kommunikálni, szabatosan fogalmazni, konfliktusokat kezelni, mikor és hogyan kell empatikus lenni vagy épp bocsánatot kérni, és hogy tetteinkért bizony felelősséget kell vállalni.

Általában miután ezeket sorba rendezem, büszkén elkönyvelem magamban, hogy határozott és következetes szülő leszek, aki jó példát mutat, és elképzelem, hogy az én – csodálatos, fantasztikus, utánozhatatlan – gyermekem majd szorgalmas és okos lesz, bölcs és logikus döntéseket hoz, segít a házimunkában, vele akar majd mindenki barátkozni, jó társaságba tartozik, őt dicsérik szülői értekezleten a tanárok, vele példázódnak más szülők.
De mi van, ha mégse? Mi van, ha nem lesz okos? Vagy szorgalmas. Vagy épp egyik se. Vagy egyre-másra halmozza majd a rossz döntéseket. Vagy nem akar vele senki barátkozni. Vagy rossz társaságba keveredik. Akkor biztosan nem akar majd mindenki vele barátkozni. Nem fogják agyba-főbe dicsérni nekem a tanárok. Nem vele példázódnak majd más szülők. Bár utóbbi még lehet, csak nem úgy, ahogy én szeretném. Végül is az elrettentő példa is példa.
Ha bejön a legrosszabb forgatókönyv, mit lépek majd szülőként? Őt vagy magamat hibáztatom? És ami még fontosabb: hogyan terelem jó útra az igenis terelgetésre szoruló utódom? Van kérdésem bőven. Egy szép napon megszórom majd velük azokat, akik normális gyermekeket neveltek. Például a saját szüleimet. Ugye.