Megdöbbentő azt látni, hogy a második világégés óta hogyan kapnak újra erőre a szélsőséges politikai erők. Egyre többen igyekeznek megmagyarázni, keresni az okát és a rétegzettségét annak, hogy miféle összetett jelenség játszik közre abban, hogy egyes fiatalok a saját szabadságjogaik némelyikét is felmondanák, csupán azért, hogy kényelmesen és biztos anyagi helyzetben élhessenek. Ehhez mérten az idősebbek inkább a már erőltetett, császáros szüléshez hasonló átörökítéssel próbálják sulykolni, hogy miért is volt jobb, hatásosabb és könnyebb, mikor fentről megmondták, hogy mikor, mennyi üzemanyaggal és hova mehet el kirándulni az ember: hiszen a majdnem semmi is nagyobb komfortérzetet tudott nyújtani, mint a bizonytalanságtól roskadozó polcok. Fuldokolva azon érvek keresése közben, melyek némi észszerűséget is képesek társítani ezekhez az állításokhoz, újra rá kellett jönnöm, hogy az emberekben lappangó elégedetlenség tekintet nélkül lépi át az észszerűséget. Az orwelli ábrázolásmódot meghazudtoló alantas realisztikussággal került elő a pakliból Napóleon és Hógolyó, akik a forradalmat követően Mr. Jones farmját vezetik, és akik igazándiból a gazdához hasonló módon használják ki és vezetik az orruknál fogva az állatokat. Afféle cseberből vederbe módon, csakhogy immár nem egy ember, hanem a korábban saját ürülékében hempergő disznó veszi át a hatalmat.

Az egyetlen eltérés, hogy míg a farm a szocialista vezetés szatirikus kórképe, jelen esetben pont nem a komcsiktól kell tartani. Főként kelet-európaiként állok értetlenül a totalitárius irányítást képviselők népszerűsége előtt, hiszen ha valakinek, az egész kontinensről nekünk igencsak sok tapasztalatunk van arról, hogy miért is kell messziről elkerülni azokat, akiknek a puszta jelenlétét is belengi a diktátori szerep. Kicsit félretenném a kisebbségi kártyát: a szélsőjobb terjedése, bár minket érint a legnagyobb veszéllyel, az a „jó szokása”, hogy a félelemre és haragra épít, melyek okán senki nem érezheti biztonságban magát. Így arra tekintve, hogy negyven éve sincs, hogy azon a márciusi napon a hatalom emberei a nép közé lőttek gépfegyverrel, hogy csak nyolcvan éve voltak etnikai tisztogatások és fél évszázada agyonverték azokat, akik nem értettek egyet az országvezetéssel, igencsak megdöbbentő, mondhatni szuicid, hogy milyen eredményeket hozott a választás, főként a diaszpórában élőktől. Csak nehogy kint kelljen hagyniuk majd a béemvéket, mert itthon csak dácsiával lesz szabad járkálni!