Az idővel gazdálkodni kell, jól beosztani, hogy mindenre elég legyen. Az idő gyermeknevelés, értékes, minőségi pillanatok egymásba fonása. Az időt szánhatjuk hobbira, olyan pillanatokra, melyek feltöltenek, jókedvre derítenek. Az időt szánhatjuk számunkra kedves emberek társaságára, ami szintén hozzátesz mindennapjaink jobb minőségéhez. Az idő viszont otthoni vagy munkahelyen végzett feladatok tömkelege is – pénz, érték, ettől sem kell sajnálni. 
Mindig törekedtem arra, hogy senkit se várakoztassak meg, hiszen én sem szeretem fölösleges körökkel tölteni a drága időmet, és borzasztóan bosszant, ha valaki nem tartja a megbeszélteket, és várnom kell rá. Másrészt úgy gondolom, tiszteletlenség lenne részemről más személy idejének pazarlása. Mert, ugyebár, nem lehet megtéríteni, visszaadni a fölösleges várakozással töltött perceket.
Ugyanígy elvárom, hogy az én időmmel se játsszon senki, nekem is csak véges van belőle, nem lopom. De sok olyan személlyel van dolgom nap mint nap, akik nem hozzám hasonlóan gondolkodnak ebben a témában. Belefér tíz perc, negyedóra is akár, rendszeresen. Becsülendő, hogy némelyikük szól, hogy közbejött valami, a notórius késők viszont a világ legtermészetesebb dolgának veszik, ha késve érkeznek egy eseményre, megbeszélt időpontra, s még csak elnézést sem kérnek.
A napokban viszont egészen meredek esettel találkoztam a témában. Nagyobbacska társaságot hívtak össze találkozóra, több sajtómunkatársat is. Egy csomó, egyébként elég elfoglalt ember gyűlt össze, s várt, mert a díszvendég, a díszmeghívott nem érkezett meg. Majdnem egy óra telt el, amíg emberünk megérkezett, s széles mosollyal az arcán, minden szégyenérzet nélkül vegyült be a társaságba. 
Vajon mitől gondolja bárki is, hogy az ő ideje értékesebb a másénál? Számomra mindenestre sokat elmond egy személyről az ilyesfajta viselkedés. Mert ha valaki ennyire semmibe vesz másokat, valószínűnek tartom, hogy minden más téren is hasonlóan viselkedik. S ha az én időmből lop, igen, lehet, hogy fog másból is.