Tisztán emlékszem arra, amikor legelőször beléptem. Már a be­járatnál féltem, aztán a buszon lefelé egyenesen klausztrofóbiám lett. Kislány voltam. Odabújtam édesanyámhoz, és azt suttogtam, hogy nem akarok lemenni. Ki­szálltunk a buszból, majd vo­nakodva kezdtem el sétálni lefelé az utolsó lépcsőfokokon. Még mindig nem akartam menni, de aztán elfeledkeztem az ellenérzésemről, mert egy olyan világba csöppentem, amilyet még soha nem láttam. Óriási volt minden, fényes, ugyanakkor homályos, nedves és hűvös, de barátságos sószag volt. Pillanatok alatt elvarázsolt. Úgy éreztem magam, mint Hófehérke kis törpéi, csak a csákány hiányzott a kezemből, de ugyanolyan jókedvvel barangoltam körbe a helyet, mint a törpék a mesében.

Ez volt az első élményem a parajdi sóbányában. Később többször jártam ott, családdal, barátokkal, iskolai kirándulás alkalmával, tanulmányi kirán­duláson, turistákat kísérve. Minden alkalommal más és más élménnyel jöttem a felszínre. Emlékszem arra, amikor legelőször fedeztem fel a lenti templomot, csodálkoztam, hogy lehet templom a föld alatt? Amikor először lent jártam, még többnyire üres, visszhangos terek fogadtak, aztán az évek mú­lásával egyre kiépítettebbé vált a látogatói tér. Minden alkalommal rácsodálkoztam az újdonságokra, a fejlődésre. Büszkeséggel töltött el, hogy minden alkalommal valami többel várnak az üzemeltetők. Több éve nem jártam már le a bányába. Gyermekként, fiatalként sokszor voltam, ám az utóbbi időben már nem éreztem azt, hogy újat adna. Tudom, milyen, gondoltam, inkább nézzünk meg újdonságo­kat. Természetesnek éreztem, hogy ott van, bármikor lemehetek, ha akarok. Aztán az elmúlt időszakban tudatosult bennem, hogy ez már nem így van. Nem akarok arra gondolni, hogy talán soha nem látom többé, az azonban biztos, hogy az eddigi formájában már nem, mert elveszett. Hagytuk elveszni.