„Megmondalak anyunak/apunak!” – fenyegetik egymást könnybe lábadt szemmel veszekedés közben testvérek milliói, ahogy az öcsém és én is tettük. Végül vagy sikerült konszenzusra jutni árulkodás nélkül, vagy a sértettebb fél (vagy a gyorsabb) megtette az első lépést, és a szülők hallgathatták a gyermeteg panaszkodást. Az ügy az esetek túlnyomó százalékában úgy zárult: oldjátok meg, beszéljétek meg ketten, egymást közt, ne keverjetek bele mást. Bölcs. Egész sokáig úgy gondoltam, hogy egy bizonyos kor után mindenki kinövi vagy levetkőzi ezt az attitűdöt. Aztán eltelt vagy tíz nyugodt, árulkodásmentes év, de a minap ismét gyermeknek érezhettem magam.

Úgy tűnhet, hogy a most következő sorok nem kapcsolódnak az árulkodás témaköréhez, de kérek egy kis türelmet, nemsokára minden világossá válik. Az újságíró egyik feladata a tájékoztatás. Nem célunk az áskálódás, mindössze legjobb tudásunk és szakmai szempontok szerint igyekszünk végezni a munkánkat. Megkérdezzük egy esemény szervezőit, egy terület szakértőjét, egy alanyt az általa jól ismert témával kapcsolatosan, majd leírjuk, amit megtudtunk. Ami nem hangzott el tőle, akár tudjuk más forrásból, akár nem, nem írhatjuk le. Leírhatjuk viszont azt, hogy a kérdésre nem kívánt válaszolni. Az, hogy az alany tudatta velünk, nem válaszol, vagy egyszerűen kikerülte, esetleg kihagyta a kérdést, szinte mellékes. A vége ugyanis változatlan: nem kaptunk választ. Pont.
És akkor vissza az árulkodáshoz. A minap mesélte egy ismerős, hogy egy múltbéli eseménnyel kapcsolatban kereste a szervezőket: összegezzék tapasztalataikat és számoljanak be, tételesen mi mennyi pénzbe került. Megérkezett a válasz, néhol kielégítő, néhol részleges vagy hiányos, de újságcikk született belőle, ugyanis ez volt az ő feladata. Persze az sem maradt ki, hogy „kérdésünkre, hogy (…) nem kaptunk választ”. Mivel pontosan ez történt. Aztán elindult egy kisebb lázadás. A szervezők nemtetszésüket részben az újságíró felé is jelezték, majd felsőbb vezetőknek is kezdtek árulkodni és panaszkodni arról, ami a szívüket nyomja, és mindenki csak értetlenül nézett. Mi lett volna bölcsebb felnőtt emberként…? Ha a felek megoldják, megbeszélik egymást közt és nem kevernek bele mást. Mennyivel korrektebb és elegánsabb lett volna.