Nem ritka, hogy ismert divatházak ihletődnek a népi díszítőművészet elemeiből és jelentetik meg azokat egy-egy kollekció darabjain. Ezáltal tovább élnek az ősi minták, bár jelentéstartalmuk változik, de mégiscsak hirdetik azt a motívumvilágot, amely minden időben érvényes üzeneteket hordoz.
Nemrég egy világhírű divatáruház új kollekciójához „vette kölcsön” a kalotaszegi írásos varrottas egyik mintáját – forrásmegjelölés nélkül. A kétségkívül szép és ízléses dzsekin tündöklő kalotaszegi minták eredetéről azonban semmilyen információt nem hozott nyilvánosságra a divatcég, és engedélyt sem kért azok használatához az adott közösségtől.

A kalotaszegi közösség tiltakozása teljesen helyénvaló, hiszen évszázados mintakincsük olyan kulturális öröksége a térségnek, amely jellegzetessé teszi azt, viszont más az, ha más nemzet/kultúra használja, különböző jogi-erkölcsi kérdések is felmerülnek. Ezeket a mintákat mindannyian ismerjük, és biztos vagyok benne, hogy sokunk szekrényében lapulnak írásos mintával hímzett asztalterítők, falvédők, sőt akár napi használatban lévő kézimunkák. Számunkra ezek a darabok a múlt őrzői, amelyek a hétköznapokban is emlékeztetni tudnak a ránk hagyott értékekre, hagyományokra, életvitelre, gondolkodásmódra. Valahogy nehezebben képzeljük el ezt a mintakincset ruhákon, táskákon, hétköznapi viseleten, bár arra is van példa, hogy hazai dizájnerek, kézművesek élnek ezzel a lehetőséggel és kínálnak alternatívát arra, hogy más perspektívából tekintsünk a népi hagyományokra. Ugyanez a tendencia az építészetben is nyomon követhető: a fiatal szakemberek ihletet merítenek a múltban használt technológiákból, díszítőelemekből, de azokat továbbgondolva, a jelen társadalmának látásmódjához igazítva adják tovább. Ezek a régi-új megoldások mindig erős kritikákat váltanak ki a nyilvánosságból, ami teljesen helyénvaló és fontos része a folyamatnak. És ugyanilyen fontos lenne a múlt darabjait beépíteni a jelenünkbe: pátosz nélkül, de nem érzelmek nélkül; megmutatni azokat a nagyvilágnak, mielőtt a nagyvilág mutatja meg nekünk…