Romániában a gyermekek majdnem felét veszélyezteti a szegénység és a társadalmi kirekesztettség. A szár­mazás, a gazdasági helyzet jelentősen befolyásolja a gyermekek érvényesülését, sőt a szociális helyzet generálta különbségek egyre mélyültek az utóbbi évtizedben. 
A Mentsétek meg a gyermekeket! szervezet által nemrég megosztott adatok fényében megdöbbentő, hogy még neves oktatási szakemberek is büszkén használják az elit iskola kifejezést, mintha teljesen természetes lenne, ami egyáltalán nem az: állami közoktatásban minden intézményhez ugyanolyan hozzáférése kéne legyen minden gyermeknek, semmi jogalapja nincs egyes intézményeket kiemelni, és versenyistállóként kezelni, elismerni, támogatni meglétét.

Az rendben van, hogy a művészeti iskoláknak nincs körzetük, de az már közel sincs, hogy például az is­ko­lavárosnak becézett Székelyudvarhelyen három központi iskola is „körzetmentes”, ahová mondjuk a tanintézet közvetlen szomszédságában lakó roma gyermeknek esélye sincs bekerülni, miközben a város bármely részéből, a falvakból is odaseregelnek azok a gyerekek, akiknek szülei csakis a menő központi iskolában látják a jövőt. Úgy nőnek fel itt a gyerekek, hogy már zsen­ge korban kialakul egyfajta káros megkülönböztetés közöttük is, az „eliteknek” általában fogalmuk sincs, hogy vannak olyan társaik, akiknek egy pár cipőjük van, vagy még életükben nem láttak tengert. Buborékban él mindkét oldal, és ez az „elitekre” is káros, mert téves felsőbbrendűségérzés, másokkal szembeni lenézés alakulhat ki bennük a szociális érzékenység, a sokszínűség elfogadása, a megértés, a szo­lidaritás helyett.
Finnországban az állami rendszerben nincs iskola­válasz­tás, a gyermekek a lakóhelyükhöz legközelebbi iskolába járnak, és mindegyik egyenlő feltételeket kí­nál felszerelésben, az oktatás színvonalában, ered­ményességében, a pedagógusok képzettségében, a plusztevékenységek kínálatában. Náluk közel sem olyan durva a statisztika, mert megkerülhetetlen elv az esélyegyenlőség biztosítása.
Ehhez képest mi konzerváljuk a különbségeket, sőt büszkék vagyunk rá. Nem jut eszünkbe, hogy hány értékes fiatal kallódik így el túl korán, például azért, mert sosem láttak más perspektívát, mint a szüleik élete. Ha csak a fogyatkozó erdélyi magyar közösségre fókuszálunk: megengedhetjük ezt magunknak?