Harminc fölött, a jól megszokott kerékvágásban élve időnként eszembe jut, hogy maradt-e még valami abból a vakmerő kislányból, aki egykor voltam. Gyermekként szerettem mindent kipróbálni, és nem is féltem a kihívásoktól. Akkor azt képzeltem, hogy ha egyszer felnőtt leszek, minden olyan extrémnek számító dolgot kipróbálok, amit gyermekként nem engedtek a szüleim.

Aztán felnőttem, és visszanézve az utóbbi évekre, megcsappant az extrém kihívások száma. Nem­régiben azonban egy új le­hetőség pottyant az ölembe, a Harghita Rallyn beülhettem egy raliautóba. Persze nem pi­ló­taként, és az ő szerencséjére nem is navigátorként – hiszen elég gyakran keverem össze még mindig a jobb és a bal kezemet. Utasként vehettem részt az esemény felvezető szakaszán, és élesben tapasztalhattam meg a száguldást a Farcád és Székelyudvarhely közötti, több mint két kilométeres versenyszakaszon.
Amikor szembesültem a le­hetőséggel, rögtön igent mondtam, aztán elkezdtem gondolkozni rajta, hogy tényleg akarom én ezt? Eszembe jutott minden, ami ilyenkor veszélyt jelenthet, és már-már hajlani kezdtem afelé, hogy lemondom, amikor felsejlett előttem gyer­mekénem, aki nagyon csúnyán nézett a bátortalanságomért. Ekkor a közhelyes, de valós mondat jutott eszembe: az élet a komfortzónán kívül kezdődik.

Amikor teljes felszerelésben, minden előírásnak eleget téve, szorosan bekötve az autóba el­indultunk Farcád felé, félelem és izgatottság lett úrrá rajtam, ám a szakasz lejártával – annak is köszönhetően, hogy nem sikerült végig az úton maradnunk – akkora adrenalinlöket szabadult fel bennem, ami hetekig kitartott. Életem egyik legjobb élménye volt, amiért ezúton is köszönetet kell mondanom egy kedves barátom­nak és a raliautó pilótájának. Ha pedig felmerül a kérdés, hogy maradt-e valami a vakmerő kislányból, jelentem: maradt!