Általános jellemző a társadalomra, hogy rohan. Ebből a cselekvésből nőtte ki magát a rohanó társadalom, rohanó világ közhellyé vált kifejezés, amelyet már annyira túlhasználtunk, emlegettünk, hallottunk különböző élethelyzetekben, hogy már semmit nem jelent számunkra.
Legalábbis számomra. Tudom, hogy mindig sietek valahova, vagy fizikai síkon, vagy átvitt értelemben, a gondolataimban, az érzéseim kuszaságában, a meg nem értettségemben, a gyógyíthatatlanságomban, a gondoskodásomban, az összetett, mégis különálló lépéseimben. Sietek. Én mint egyén.
A társadalom sietése nem sokat ad hozzá, vagy vesz el a rohanásaim gyakoriságából, azok intenzitásából. De mégis van egy hely, ahonnan csak nehezen tudok sietség miatt távozni, ahol rosszulesik az idő rohanását érezni.

Ez pedig nem más, mint a nagyszüleim háza. Az elmúlt időszakban többször is betoppantam a terebélyes diófa árnyékába, ami a családi házat őrzi már hosszú évtizedek óta. Nagymamámhoz és nagytatámhoz, az életigenlő lelkületükhöz kapcsolódnak fontos gyermekkori emlékeim, amelyeket egész életemben őrizni fogok a lelkem mélyén.
„Dicsértessék!” – léptem be hozzájuk a napokban, és láttam, ahogyan felvidult az arcuk a jelenlétemben. Mamám, vagy ahogy én szólítom őt, mámáka, azonnal a lépcső előtt található padra tessékelt, ott kívánta az őszi napsütés utolsó pillanatait is kiélvezni.
Ott üldögéltünk hosszú percekig, és beszélgettünk mindenről, ami kiszakadt az időből, ami örök érvényű igazságként lebegett a fejünk felett a diófa és a régi emlékek árnyékában. Elmondta, miért is olyan fontos a hit, a meggyőződés, a bizalom az emberi kapcsolatokban és hogyan kopott ki ez a társadalmat összetartó erő a mindennapokból.
– Sok mindenről azt mondták a régi öregek, hogy rossz dolog. Az ima és a szokások tiszteletben tartása volt az elvárás, még én is kerültem a templomot imádkozva, szabadulást várva a Lélektől – jegyezte meg könnybe lábadt szemmel, majd elmosolyodott a „régi öregek” szóhasználatán, hiszen pontosan tudta, hogy őt is annak tekinti a mai fiatal generáció.
De azok a bizonyos régi öregek most is azokat a generációkon átívelő igazságokat közvetítik számunkra, amelyekért megéri megállni, ők azok, akiket megéri meghallgatni. De vajon negyven, ötven év múlva, amikor mi is megöregszünk, ugyanilyen meggyőződéssel, élettapasztalattal és Istennek tetsző magatartással mesélünk majd a fiatal éveinkről?