Visszahívom később – küldik az automatikus szöveges üzenetet azok, akiket éppen rosszkor „zavartunk” telefonhívásunkkal. Bár a kifejezés hallatán mindig elgondolkozom, hogy lehet-e jókor zavarni? – mindegy. A hívó fél válaszol, hogy „Rendben, várom” – vagy valami ilyesmi –, és megy tovább az élet. Aztán eltelik egy-két, majd négy-öt óra, érzésünk szerint már eljött az üzenetben említett „később”, vége lesz a munkaidőnek, bevásárolunk, hazaérünk, de a keresett fél még mindig nem hívott vissza vagy jelzett bármit is. Amikor eljön az este, már nem tárcsázunk újra, ugyanis nem illik. Másnap pedig kezdjük elölről.

Sokáig azt gondoltam, hogy csak engem nem hívnak vissza az automatikus üzenetet küldők, vagy csak nekem nem jeleznek vissza az általam keresett személyek, de mostanában egyre többen – még nálam is „felnőttebb felnőttek” – panaszolják, hogy napokig hagyják válasz vagy visszajelzés nélkül például üzleti partnereik. 

Egyfelől érthető a helyzet, bárkivel előfordulhat, hogy épp egy másik telefonhívás, meg­beszélés, orvosi kezelés vagy autóvezetés közben érkezik be­jövő hívása, és nem alkalmas a helyzet vagy az időpont annak fogadására. Másfelől viszont dü­hítőnek találom, hogy nem tiszteljük egymást annyira (sem), hogy később egy „bocs” vagy „holnap” üzenetet dobjunk annak, aki valamiért keresett bennünket. Bizonyára mondani vagy kér­dezni szeretett volna valamit. Dühítő, a tisztelet megadásának teljes hiányát mutatja, hogy könnyelműen játszunk egymás idejével, idegeivel és türelmével. Pedig milyen rosszul tud esni, ha velünk teszik ugyanezt. Ugye? Nyilván képtelenség egyszerre ezer dolgot fejben tartani, megesik, hogy valamit elfelejtünk, túl későn jut eszünkbe, de még az is lehet, hogy egyszerűen nincs kedvünk ahhoz a bizonyos beszélgetéshez.

A tisztelet nem idő, hanem odafigyelés kérdése. Én csak bí­zom benne, hogy egyszer újra divat lesz időt szánni egymásra.