Előfordul néha, hogy teljesen furcsának érzékeljük a körülöttünk levő világot. Például amikor másfél évig kínlódik az ember, amíg eléri kitűzött célját, de utána mégsem tud felhőtlenül örülni neki. Részint azért, mert még nem hiszi el teljesen, részint azért, mert az elért céllal párhuzamosan új megoldásra váró feladatai lettek. Ilyen fura érzés negyven év tömegközlekedés után beülni saját autónkba. Mintha valaki más ülne ott. Hiába sajátunk a járgány, attól még nem a miénk. Zavarosnak hat ez a megállapítás? Elmagyarázom.

Egy új autóba beülni – akkor is, ha használt – kicsit olyan, mint először találkozni egy másik nemhez tartozó személlyel. Azaz pont olyan, mint egy randevú. A két ember először teljesen idegen egymásnak, ezért óvatosan ismerkednek, és hat ugyan az újdonság varázsa, de attól még tartózkodó marad az ember. A felek igyekeznek persze természetesen viselkedni, de minden igyekezetük ellenére sehogy sem sikerül nekik. Ismerős? 
A fent említett helyzetben tulajdonképpen normális, hogy az ember nem tud teljesen természetesen viselkedni. Valahogy gyárilag úgy vagyunk beállítva, hogy mindenre, ami számunkra új, kíváncsian, ugyanakkor gyanakvóan tekintsünk. Pláne, ha életünkben volt már pár balfogásunk, vertek már át néhányszor, igencsak indokoltnak tarthatjuk az óvatosságot. Különösen itt, a kies Balkánon gyakran kapjuk magunkat azon, hogy ha valami túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, elkezdjük keresni a csapdát. A társadalom, amelyben élnünk, arra kondicionál bennünket, hogy ne örüljünk túlzottan semminek, mert „meglesz annak még a böjtje”. Ez kihat emberi kapcsolatainkra is. Előfordul, hogy olyan sokáig fújjuk a kását is, ameddig az már olyan hideg lesz, hogy nem lesz kedvünk megenni. 
Valahogy ilyen megismerkedni egy autóval is, legalábbis akkor, ha előtte legfeljebb más autók anyósülésén ültünk, és szinte mindig a tömegközlekedést vettük igénybe helyváltoztatásra. Hiába tudja az ember, hogy tulajdonosa járgányának, csak akkor lesz igazán az övé, ha túljut a kötelező ismerkedési körökön, és nem fura idegenkedés tölti el, amikor lassan elforgatja a slusszkulcsot. No, így eshet meg, hogy valami a sajátunk, és mégse a miénk.