Akkor jöttem rá, hogy nem mindenkinek való a vonatozás, miután többször is utaznom kellett este, helyközi járaton. A vonaton rajtam kívül rutinos utasok voltak, válogatottak, vonatozó bajnokok, akik annak ellenére is tudják, hogy melyik településen halad át a szerelvény, hogy kint teljes sötét van, az állomások nincsenek kivilágítva, a vonaton pedig sehol semmi nem jelzi, hogy melyik állomás következik. Ezeknek az utasoknak a tájékozódási képessége irigylésre méltó. Nem tudtam eldönteni, hogy mi alapján mondják meg, hogy éppen hol jár a vonat, de még akkor is tisztában vannak hollétükkel, ha a szerelvény késik, ők meg elalszanak, és hirtelen, mély álomból ébrednek fel. 

Rajtam kívül csak egy utas volt, akinek fogalma sem volt arról, hogy hol járunk, de ez a tudatlanság különösebben nem izgatta. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, aludt egy keveset, és amikor felébredt, a szerelvény épp megállt egy állomáson. Azt nem lehetett tudni, hogy hol, mert semmilyen feliratot sem lehetett látni bentről. Tőlem kérdezte, hogy vajon most hol vagyunk, de halvány lila gőzöm nem volt. Én egyébként segédeszközt használok ilyenkor, ha van jel, akkor működik is: telefon, térkép applikáció, GPS. Meg is néztem a kedvéért a koordinátákat, közöltem vele, mire ő vállat vonva mondta, hogy ott kellett volna leszállnia. Semmi hiszti, felháborodás, ijedtség vagy aggodalom, hogy most mi lesz. Majd megoldja, úgy tűnt, nem siet sehova. Micsoda türelem, rugalmasság! Olyan karakter, aki a váratlan, kedvezőtlen fordulatokat jól kezeli, feltalálja magát, nem esik pánikba. 
Nekem viszont hamarosan le kellett szállnom, jelzett a navigációs applikáció. Kint teljes sötétség és csend, csak a vonat fékezése hallatszott. Kinyitottam az ajtót, lemásztam a szerelvényről – amilyen alacsonyan vannak a peronon lévő töredezett betondarabok, inkább mászás ez, mint egyszerű leszállás –, majd a sínek, szemét és bozót között átbotorkáltam az állomás épületébe. Visszanéztem az elavult mozdonyra meg vagonra, és arra gondoltam, hogy vajon az idősek, gyermekek, mozgássérültek, idegenek – sem magyarul, sem románul nem beszélők – hogyan tudnának egy ilyen járaton eljutni egyik állomásról a másikra?