Néha az az ember érzése, hogy bármihez fog, sosem ér a végére. Ami elkészülhetne egy nap alatt, az három napig tart, amit elérhetnénk egy hét alatt, az két hónapig, és így tovább. Ebben az ütemben nyilván egy alapjáraton egyévesre tervezett projekt kinyúlik legalább másfél évesre, sőt még annál is tovább. Nyilván azért hoztam ezt szóba, mert épp egy ilyen hosszú távú és rétestésztaként nyúló projekten dolgozom magam is. Teljesen mindegy, miről van szó, egy villanás erejéig úgysem tudnánk a mélyére ásni, elég lesz, ha általánosságában megkapargatjuk a felszínt.

Jellemző szokott lenni a kelleténél sokkal hosszabb ideig tartó projektekre, hogy túl sokáig halogattuk, és túl későn kezdtünk hozzá. Amit ma megtehetsz, azt ne halaszd holnapra, halaszd holnaputánra, addigra már úgysem lesz rá szükséged – tartja a posztmodern urbánus bölcsesség. Ezt követi egy idő után az a felismerés, hogy az ehhez hasonló, jól hangzó poénokat nem biztos, hogy feltétlenül célszerű életvezetési elvként alkalmazni. Ezt ennél finomabban nem biztos, hogy meg tudnám fogalmazni. Az árnyalt fogalmazás azért jó, mert ideig-óráig el tudjuk hitetni saját magunkkal, hogy nincs semmi vész, kár sietni, ráérünk arra még. Ráadásul sok esetben ez tényleg így is van.

Szoktunk panaszkodni, hogy állandóan manipulál bennünket a média, a közösségi oldalak meg a gonosz háttérhatalmak. A fent említett esetben ehhez képest az a különbség, hogy mi magunk manipuláljuk saját magunkat. Ezt felismerni azért fölöttébb kellemetlen érzés, mert egész egyszerűen nem tudunk senki mást hibáztatni érte. No és jellemzően ilyenkor következik be a következő kellemetlen állapot, amikor magunkba szállunk, de mellé esünk.

A következő állomása a saját fejünkben végigjárt körútnak, amikor felismerjük, hogy attól, hogy magunkba szálltunk és mellé estünk, még nem oldottuk meg a problémát. A közhelyek általában unalmasak, de ebben az állapotunkban kapóra jönnek. Ilyenkor szokott eszünkbe jutni, hogy a kardhal úszik elöl, a remény hal meg utoljára.

Azután következik az a fejezet, amikor a szemébe nevetünk saját korábbi kudarcainknak, és Sziszüphosz lelki nyugalmával eldöntjük: mindegy, mennyi ideig tart, amit tennünk kell, csak azért is véghez visszük! Maradva az úszásnál: elkezdünk lassan tempózni a kardhal mögött.