Hát, hol is kezdjem. A házi pelenkaterroristánk a hatodik hónapjába lépett. Mindent tud már, ami a létfenntartásához szükséges: ha tetszik, befalja, ha éhes, befalja, ha játszik, befalja, ha csikar a hasa, befalja. Szóval, hol egy játékszörnyet, hol egy plüssdinoszauruszt, egyszer még egy elöl hagyott van Gogh-albumot is ki kellett horgászni a szájából, mókásan statuálva, hogy ő még bizonyára érzi a színek ízét, és észleli a rezgésük hullámait is.
Szóval, egy négyszer négyes, hatalmas száj boldog szülei vagyunk. Az összegyűlt feszültség, a külső negatív ingerek, a sok hű meg hó, ami az ajtón kilépve bokáig tölti az ember cipőjét, egy pillanat alatt babakék vattacukorfelhővé válik, mikor a váza fogságából a virágot kiszabadítani akaró kis szuperhős lerántja az abroszt az asztalról. Vagy sunyi alapossággal meggyámbássza az arcot, hajat vagy szakállt, nem tudva, hogy a felszisszenés és a fájó arckifejezések nem épp az ő mulattatása céljából születnek. De a kis vigyorgó szuperhőst ez cseppet sem izgatja. Szerencsénkre. Már be is terveztem, hogy nagyobb tételben be fogok vásárolni pillanatragasztóból és facsavarból, hogy minden bababiztos legyen, megszüntetve ezzel a legkisebb sérülésfaktort is – csakhogy egyik sem bababarát megoldás.
A kis lurkóval ugyanakkor vidám és izgalmas az élet, árad belőle a kíváncsiság, a szeretet és a derű. Nyilván akadnak emberek, akik azt hiszik, hasonlóan élik meg ugyanezt kutyával, papagájjal vagy egy csüngő hasú sertéssel – de tévednek! A zsibongás, hasfájás, almareszelés és a cukormentes keksz keresése egy üzletben földöntúli történet, akárcsak az, mikor éjszaka egy fajáték gurul az ember lába alá, vagy amikor a lázmérő harminchét alatti értéket mutat. Kegyelmi érzés. Eltérő érzéseket kiváltó kegyelmi érzések. Mindegyik azt sugallja, hogy nem vagyunk egyedül, körülvesznek a számunkra kedves dolgok, életek és történetek, amikért nem félünk áldozatokat hozni, és amiért latba vetnénk akár az életünket is. 
Hogy bajjal jár a gyermek? Van, aki a hajnali felsírást, az etetőszék-vásárlást, a nyűgös gügyögést, a figyelemigényt és a gondoskodás igényét nevezi így, holott ez egy felfoghatatlan kegyelem, egy isteni feladat, küldetés – ha úgy tetszik: csoda.