Az elmúlt időszakban belelapoztam néhány egzisztencialista, filozófiai műbe. Mondhatni, régimódi vagyok. Joggal szegezhetnék nekem a kérdést: Ki olvas napjainkban ilyesmit, s mi célból? No, igen, manapság izgalmasabb Szabó Pétert és Bódi tesókat hallgatni, vagy ilyen-olyan öntréningező könyveket, sikerről, önmegvalósításról szóló bestsellereket olvasni – csupa olyat, ami reményeink szerint szebbé, okosabbá és sikeresebbé tesz bennünket, a mű vagy a hallottak végére. Jómagam is olvastam ilyet, nem is egyet. Ott van ezek közül Bear Grylls Az élet törvénye című könyve – ez talán még jó is valamire. 
Az imént felsorolt sikeres személyek és művek jók, de szerintem tovább is van, akarom mondani, visszább, a huszadik századig. Vegyük például Albert Camus-t, aki szépirodalmi és filozófiai téren egyaránt kiemelkedő alakja a XX. századnak. Camus-től egyik kedvenc kötetem a Sziszüphosz mítosza. Gondolom, ismerik a történetet a személyről, aki követ gurít fel a hegyre, amely estére mindegyre visszagurul, és kezdődhet elölről az értelmetlenek látszó munka. Szegény Sziszüphosz nem hallott Csíkszentmihályi Mihály Flow című könyvéről, mert bizonyára a munka is gördülékenyebben ment volna, ha ismerte volna ezt a művet. A lényege, hogy nem a cél, hanem maga a folyamat kell jelentse az örömforrást a munka során, amely Sziszüphosz számára igazából az istenek büntetése volt.
Tehát aki e néhány sort olvassa, álljon meg egy pillanatra és gondolja végig, milyen célt tűzött ki maga elé, és a célja eléréséhez vezető útját mennyire élvezi, vagy éppen mennyire tartja a sors büntetésének. Hány műben felmerül a kérdés: mi az élet értelme? Így vagy úgy, de kétségkívül minegyikben benne van kicsit az élet értelméről alkotott elképzelés. Egyesek a szerelemben, mások a hatalomban vagy a pénzben látják az élet értelmét. Camus ezeken továbbmegy, nem ad kőbe vésett, örök érvényű magyarázatot, de művében számtalan érdekes témát boncolgat. A múlt században még Európában is létezett nyilvános halálbüntetés. Van ennek értelme? – teszi fel a kérdést a szerző. Másik személy halálával példát statuálni valóban érdemes? Hol a határ az elrettentő példa és a halálhoz való hozzászoktatás, az öncélú perverzió között? Mert az élet a halál tükrében nyer igazán értelmet. Lenni, és ennyi?