Valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy gyakrabban tekintünk kifelé, mint befelé. Könnyebb meghatározni saját magunkat, társunkat, gyermekünket, vagyonunkat, ha másokhoz viszonyítunk. Mintha csak keveseké lenne az a luxus, hogy maguktól, összehasonlítgatás nélkül, magukhoz képest tudják, hogy hol tartanak, hol a helyük a világban, mi az elég, mit akarnak még elérni, és azt milyen áron. 
A többséget inkább az hajtja, hogy mások hogyan élnek: ha már neki van, legyen nekünk is, ha ők eljutottak oda, menjünk mi is, ha ők meg tudták tenni, tegyük meg mi is. És itt jönnek képbe a bezzeg-férjek, bezzeg-feleségek, bezzeg-gyermekek. Milyen gyakran lehet hallani, hogy bezzeg a másik férje/felesége mennyivel jobb, ügyesebb, csendesebb, engedékenyebb, igyekvőbb, viccesebb, szebb, nem engedte el úgy magát, jól főz, mosogat, segít otthon, jól keres, elmarad a gyermekkel, nem kiabál annyit, nem vagy alig iszik, nem költ sokat, tudja, hogy mit akar, és a sort a végtelenségig lehet folytatni. Még szomorúbb, amikor egy gyermek nem élheti meg, hogy ő úgy értékes, ahogy van, mert még ha jól is sikerül valami, a szülei rögtön megfogalmazzák: jó-jó, most összejött, de nézd meg Katit, bezzeg neki mindig…
Mit él meg az a felnőtt, az a gyermek, akit folyton máshoz mérnek? Azt, hogy ő úgy, ahogy van, nem elég jó, nem szerethető. És azt is, hogy őt nem látják, őt nem ismerik, rá nem kíváncsiak. Neki mindig teljesítenie, lépnie kell valami olyan irányba, ami nem feltétlenül az övé, akkor is, ha mást szeretne, ha azt akarja, hogy a számára fontos személy (férj, feleség, szülő) észrevegye, elfogadja, értékelje, büszke legyen rá. Szeresse. A gyermek úgy nő fel, hogy nem lesz tisztában a saját erősségeivel, nem alakul ki egészséges önbizalma, mert bármit is tesz, mindig van egy bezzeg. Az is lehet, hogy egyfolytában szorong emiatt, aztán ezt a „sosem vagyok elég jó” érzését viszi tovább felnőttkorára, munkahelyére, párkapcsolatába, saját családjába. De az is lehet, hogy egyszer csak feladja a megfelelést, és megpróbálja megtalálni, felépíteni saját magát, magához képest, de ez a nehezebbik út.
Nagyon bele lehet fáradni abba, ha állandóan másokhoz kell mérnünk magunkat. Lehet, hogy van, akiket ez sarkall a „haladásra” ideig-óráig, de boldogsághoz, elégedettséghez ritkán vezet.