Úgy tartja a mondás, hogy április 24. előtt, ha húzzuk, sem nő a fű, viszont Szent György napja után akkor is nő, ha nyomjuk vissza. A hagyomány – mint oly sok minden másban – a fű növésének szokásaiban is változni látszik, hisz már a közismert szent napja előtt sem lehetett gátat szabni a gyep erőteljes növekedésének. Már a múlt hónap közepére jókora gaz lepte el a kerteket, amit bizony illő kordában tartani, mert a fejünkre nő, s nem fogunk bírni vele. 
Ilyenkor előkerülnek a műhelyekből a benzines fűnyírók, motorkaszák, hisz a ma embere halad a korral, és a kaszát már nem annyira trendi forgatni, mint egykoron apáink, nagyapáink idejében. Tehát a jó öreg kasza – tisztelet a kivételnek – legtöbbször már csak dísznek van a csűr oldalán. Ott rozsdásodik magányosan régi aratásokról, s huncutabb pillanatában Dózsa nagyurakat izzasztó nyaráról álmodozik. 
Az idők változnak, a nyarak sem az egyenes kaszáktól forrók, s immáron a füvet is gépesítve tartják kordában a székely porták körül, s az illatos mezei pázsit helyett már az angol gyeppel dicsekszik szomszédjának a koma.
A téli csend után burrogások zaja veri fel a kerteket. Lármás fűnyírók, dübörgő motorkaszák zakatolnak, fojtják bele a madarak torkába a lágy trillákat, és csicsergő madárdallamok helyett zúgás-búgás ipari ricsaja telepszik a tájra, az illatosnak nem mondható benzingőz kíséretében, amit a két- és négyütemű motorok pöfékelnek ki magukból.
Szerencsére mindig van fény az éjszakban, így egyre jobban kezd divattá válni a kertekben az önjáró fűnyírók használata. No, nem távirányítós, önműködő masinákra gondolok, hanem a bárányokra. Igaz, büdösek lehetnek, de nem környezetszennyező módon. Viszont kedvesek, barátságosak, és emellett szépen és állandó jelleggel megkímélik a kertek tulajdonosait a fáradságos fűnyírástól. És nem kell a nyugati, különleges juhfajtákat beszerezni aranyáron, elég az őshonos fajták – vöröspofájú berke, csíki szálas juh – előnyben részesítése, hisz ők a mieink, vigyázzunk rájuk, ők is szívesen vigyázzák kertünkben a pázsitot.