A nők állandóan elnézést kérnek. Életvitelszerűen. Én is. Például odalépek a boltban egy ott dolgozóhoz, akinek a segítségére lenne szükségem, és akinek többek között az a dolga, hogy segítsen, erre, hogy kezdem a mondandómat? „Elnézést, bocsánat, ne haragudjon…” Vagy elmegyek egy étterembe, szabad asztal vagy a szakács specialitása után érdeklődnék – mit mondok? „Elnézést, bocsánat, ne haragudjon…” Rendkívül frusztráló. Azt vettem észre, hogy ezt a férfiak nem alkalmazzák olyan gyakran, mint mi nők. Ők szabatosan, nemes egyszerűséggel használják a „legyen szíves” vagy „az lenne a kérdésem, hogy…”, ne adj’ isten a „jó napot kívánok” megszólításokat. Újabban ezt gyakorlom. És mennyivel egyszerűbb, mennyivel jobban érzem magam tőle! Ugyanis ilyenkor nem az az érzés fut át rajtam, mint korábban, hogy a kérdezettet idegesítem, nyomasztom a kérdésemmel, kérésemmel, vagy épp rosszkor érkeztem, de ezek amúgy mind tőlem teljesen független részletek, nem kell velük foglalkoznom.
Ha már itt tartunk, gyermekkorom óta zavar, ha valaki, mielőtt feltenne egy kérdést, azzal indít, hogy „az lenne a kérdésem…”. Ha megkérdezed, úgyis rájövök, hogy egy kérdést fogalmaztál meg irányomba, miért kell felesleges köröket futni és szaporítani a szót? Az az idő alatt, míg végigmondod a körítést, már túl is lehetnénk magán a kérdésen, és lehet, hogy már meg is válaszoltam volna. De ha így indítasz, biztos lehetsz benne, hogy ezt a monológot végig kell hallgatnod cserébe.
Rengetegszer szaporítjuk a szót indokolatlanul, futjuk a tiszteletköröket, bevallom, sokszor én is, és észre sem veszem, de ha más rázendít, hanyatt-homlok menekülök a helyszínről. Egy ismerősöm ismerőse mesélte, hogy egy ismerősének a gyermeke még tízéves sem volt, amikor egy iskolai csínytevés után egyik tanára megpróbált a lelkére beszélni. Magyarázta neki hűségesen, hogy nem illik ezt meg azt, nem verekedünk, nem rosszalkodunk, szépen viselkedünk, különben is megtudják a szülők, és mit fognak szólni?! Erre a kisiskolás nemes egyszerűséggel, teljes nyugalommal, karba tett kézzel közölte a tanárral, hogy „ha akar valami fontosat, legyen szíves, mondja, de ő erre a töltelékszövegre nem kíváncsi”. És milyen igaza van! Azóta ez a jelmondatom.