Egy darabig kételkedve nézegettem a velem szembejövő hóvirágfotókat a képernyőn. Nehogy már! Decemberbe honnét bújna ki, s minek?! S egyáltalán, ki veszi észre a tömbház körül vagy a kertben, ebben a nagy bekuckózásban? 
Aztán január elején, az ablakon kinézve a saját szememnek is alig hittem: nyílt a pimpó, az előttem lévő utcában két bokor is van, mindkettőnek fehéredik a teteje. Azért ez nem így volt régebben, ha csak az elmúlt pár évre gondolok is vissza. Ötödik éve, hogy az ablakomból pimpót látok, nem sok, s mégis milyen nagy a változás. Döbbenet.
Sose volt kedvenc évszakom a tél. A szánkózásokban gyerekként is csak a rendszeres ütközések maradtak meg, hógolyózni is ügyetlen voltam. S aztán el-elcsúsztam a jeges járdán. Lényeg a lényeg: nekem meleg kell, nyár kell, s nyugalom!
Mindezek ellenére: azért egy húszcentis hóréteg látványát el tudnám viselni. Már tudom, hogy a gyermekeim élveznék, a környék is sokkal jobban mutatna. Lehetne egyfajta ráncfelvarrás, kozmetikázás a városképen, rá is férne nagyon. Volt olyan nemrég, pár éve, hogy a szánkó alig látszott ki a hófehér lepedőből, sikítottak a gyermekek, s egy csomó hógolyót kaptam a nyakamba. Felszabadító élmény volt, s rengeteg embert munkára késztetett. Emlékszem, volt, aki quaddal járta a negyedek utcáit, hogy járhatóvá tegye azokat, és nagyon sokan ragadtak hólapátot azért, hogy a közlekedést egyáltalán lehetővé tegyék. S az a sok hó­golyózó, sikító, zsörtölődő, kibékülő gyermek, na az nem pótolható! Ők olyan derűt hoztak egy sima hétköznapba, amit nem nagyon lehet pótolni.
Talán a természetnek se ártana, ha Holle anyó rendesebb munkát végezne, kis fagy is jól jönne, lehetőleg a havazással egyszerre. Tarthatna úgy három hetet, s akkor jöhetne a tavaszias időjárás ismét – de ekkor már időben. Nyáron pedig a hőség mellett rendszeres, kiadós záporokat, néha csendes esőt is felírnék a kívánságlistára.
Milyen kár, hogy nem a mi óhajunk szerint változik az időjárás! Vagy nem is, azon is mindenki veszekedne...