Miért félünk vitázni? Miért nem tudjuk nézeteinket észérvekkel, higgadtan ütköztetni? – fogalmazódnak meg bennem olykor ezek a kérdések. Kampányidőszak, illetve választások után vagyunk. Kevés nyilvános, szemtől szembeni vitát láthattunk a politikusok között. Bizonyára egy-egy jelölt, ha vállalta is, inkább csak büszkeségből tette. Ha tágabb hazánkat tekintjük, láthattuk az EP-listavezetők tévés vitáját. Egyes pártok és különböző elemzők szerint az sem volt igazi vita, inkább csak egy-egy monológ, illetve csak kommunikációs eszköz. Meglátásom szerint sem igazán követhettünk végig korrekt vitákat sem itthon, sem máshol. Ezzel ellentétben elég sok gúnyolódást, karaktergyilkosságokat láttunk az utcai plakátokon és a különböző médiafelületeken. Az online világ bugyrai még sötétebbek voltak. Nem kell messzire mennünk hasonló helyzetekért. Kis közösségeinkben is egymásnak feszültek a polgármesterjelöltek, támogatók (már ahol volt kihívója az újrázni készülő községvezetőnek), szinte naponta lehetett látni, hallani, ahogy a polgármester, a közbirtokossági elnök, az iskolaigazgató, a helyi tanácsos, a pedagógus, a vállalkozó oda-vissza gúnyolódik az online felületeken – de ha személyesen kell a kényes témáról beszélgetni, nyilvánosan, akkor elzárkózik, ha mégis részt vesz, akkor csak hebeg-habog, és minden ártatlan kérdést támadásnak tekint, vagy már eleve a vitafelkérést is.

Gyakran így működnek a dolgok a családokban is. A kényes témák általában tabunak számítanak, ha valaki felemlegeti, a partner már sértésnek veszi vagy elbagatellizálja. Továbbra is adott a kérdés: miért nincs vitakultúránk, miért félünk a vitáktól? Talán a pszichológusok, coachok, kommunikációs szakemberek tudnának válaszolni, de lehet, hogy nincs is igazán jó válasz. A magam részéről pedig azt látom, már a kisgyermekeket is sokszor arra biztatjuk, ne vitatkozzanak, gyakran eltereljük a figyelmüket, aztán (sajnos) látni olyan helyzeteket is, amikor a kamaszodó gyermeknek még a véleménynyilvánítás lehetősége is tilos. (Aztán csodálkozunk, hogy egy-egy huszonéves rendkívül visszahúzódó, leuralható és élhetetlen.)
„Jobb egy csendes verekedés, mint egy hangos veszekedés” – ezt már az egyik gyakran idézett szólásunk mondja. Az olykor közhelyes mondásaink a legtöbb esetben józan paraszti ésszel segítenek eligazodni a hétköznapokban. Az idézett ezúttal nem, hiszen meggyőződésem szerint sem a verekedés, sem a hangos veszekedés nem járható út, viszont a vita előrevisz, kiszellőztet egy bűzös helyzetet, csak valahogyan meg kéne érni rá, akár 50-60 évesen is. 
Vasárnap lezárult a választási szuperév egy szakasza. A következő választásig még van egy kis idő, addig is, ha vitákról van szó, válasszuk a határozott, de békés megoldásokat, már csak azért is, hogy gyakoroljunk, s emlékeztessük magunkat: ha szőnyeg alá söpörjük a szemetet, attól még ugyanúgy a lakásunkban marad.