Válunk

Asztalos Ágnes
Becsült olvasási idő: 3 perc

Minden hetedik percben kimondanak egy válást Romániában, a házasságok általában alig tíz évet tartanak, majdnem minden ötödik házasságra jut egy válás, és a házastársi kapcsolatot felbontó párok közel felének van legalább egy gyermeke. Az országos statisztikai hivatal adatai számszerűsítik azt, amit magunk körül látunk: egyre gyakoribb, hogy alig pár évvel a hangos dudaszóval ország-világnak kihirdetett, puccos és drága lakodalom után be is adja a válókeresetet valamelyik fél. 
A válás okai között a leggyakoribb a kapcsolat iránti elkötelezettség hiánya, a hűtlenség és a kibékíthetetlen ellentétek. Viccesen szoktam mondogatni, hogyha a házasságra készülő felek legalább annyi időt és energiát fektetnének az önismereti munkába, párkapcsolati tanácsadásba, netán – ha szükséges – párterápiába, mint amennyit a lakodalom megszervezésébe, jóval kevesebb lenne a válás. Mert a tartós jó házasság senkinek sem hullik csak úgy az ölébe. Még az is, ami az elején boldognak tűnik, egy újszerű életesemény (még egy olyan természetes is, mint a gyermek születése, de lehet ez munkahely elvesztése, külföldi munkavállalás, betegség, építkezés elkezdése stb.) hatására válságba kerülhet, mert olyan érdekellentéteket, konfliktusokat, hiányérzeteket indukálhat, amit kielégítően kéne kezelni, hogy egy újabb életszakaszba lépjen a párkapcsolat. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges (lenne) az, hogy a felek képesek legyenek a másik támadása, ledorongolása, leuralása nélkül megfogalmazni saját igényei­ket, képesek legyenek az egészséges kompromisszumra, a határok meghúzására, a konstruktív vitára és problémamegoldásra. Ezeket a készségeket nem igazán tanulja meg a székely ember fia, lánya, mert nincs honnan és hol. Nincs minta rá. Mert az idősebb generáció többnyire akkor sem vált el, ha örömtelen és bűnrossz volt a házassága, inkább tűrtek, hallgattak és elhallgattak, a mostani fiatalok szülei már váltak, de sokszor vérre menő cirkuszok, sok szenvedés és harc után. Gyakran képbe sem kerül, hogy a házasság még megmenthető lenne, csak meg kéne tanulni egy más nyelven beszélni egymással, ami nem a veszekedés, támadás, hibáztatás és hatalom nyelve.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés


A férfiak kicsit tovább elviselik a nem kielégítő kapcsolatot, 45-49 évesen mondják be az unalmast, ám a nők manapság korábban sokallnak be, 35-39 éves korban válnak a leggyakrabban. Viszonylag fiatalon, de esetenként egy-két-három gyermekkel vetnek véget a házasságnak, és bőven van idejük belekezdeni egy újba, pedagógusok is mondogatják, hogy feltűnően növekszik az ún. mozaikcsaládból jövő gyermekek száma. Kielégítő és boldogító házasságot fenntartani nem könnyű, szépen válni kevesen tudnak, mozaikcsaládot „elég jól” működtetni pedig még kevesebben. Mert ember legyen a talpán, aki jó megoldásokat talál az „én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket” helyzetekre, Karinthy után szabadon…
Aztán vannak, akik többször is válnak, és észre sem veszik, hogy egyre több sebet visznek magukkal az újabb és újabb kapcsolatba, ahol a várt boldogság – nem meglepő módon – gyakran elmarad. Persze van, amikor boldogító lehet, sőt szükséges a nem kimondása, mert már nem maradt tartalék a kapcsolatban, amiből építkezni lehetne, amikor a súlyos bántás, elhanyagolás mindennapos, nincs biztonság, tisztelet, és amikor már sérülnek a gyermekek. Viszont fontos kimondani, hogy történjék bármiért is, a válás mindig veszteség, amit el kell(ene) gyászolni, kudarc, amit meg kell(ene) érteni, a gyermekeknek vagy így, vagy úgy, de mindenképpen egy törés, egy mindent megrengető változás, amivel szintén kezdeni kell(ene) minden esetben valamit.
És itt kanyarodok vissza a fentebb már említett önismerethez: a válások számát az „igenek” tudatosabb kimondásával is csökkenteni lehetne. Mert van, amikor össze sem kéne házasodni.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!