Tegnap reggelire kockasajtot ettem. Rég vásároltunk a gyermekkoromban utálva szeretett napköziben tálalt uzsonnára emlékeztető gasztronómiai micsodából, így kíváncsian ízlelgettem: vajon a gyermekkor íze sejlik fel benne, vagy csalódnom kell. Könnyebben nyílt, mint gyermekkoromban – van rajta ugyanis egy piros csík, amelyet meghúzva elvágja a sztaniolt, akárcsak a cigaretta csomagolásán a celofánt. (Még létezik ilyen nevű termék? A féligáteresztő fóliát nevezték így, befőttesüveget kötöttek le vele az előttünk járó nemzedék tagjai…) Ízlelgetem a kockasajtot, nem idézett fel semmit, de nem is csalódtam benne. Amolyan semleges étel, borús téli reggelekre pirítóssal és forró teával. Nézegettem a sajt csomagolását és önkéntelenül is Nagy Lajos Képtelen természetrajz című kötete jutott eszembe, amelyben a barna medvét úgy írja le, hogy annak színe fekete vagy barna, a feketekávé barna, a fehérbor sárga, a vörösbor meg lila. Hogy még teljesebb legyen a kép, a fehérbor fehér szőlőből készül, ami amúgy zöld, a vörösbor pedig kék szőlőből. Rákérdeztem feleségemre, hogy gyermekkorában náluk is kockasajt volt ez a sajtfajta? Válasza megerősített abban, hogy nemcsak szülőváro­somban nevezték kockasajtnak a henger alakú dobozban árult hengercikk alakú sajtot, másutt is ugyanolyan képtelenek az emberek a dolgok megnevezésében, mint mifelénk. De úgy is írhattam volna, hogy a kör alakú dobozban árult sajtháromszögek – s akkor még teljesebb lenne a káosz. Aztán rákerestem a neten, hogy Magyarországon milyen névvel illetik ezt a gasztronómiai csodát. Sejtésem beigazolódott: kockasajt. Állítólag árultak ott kocka (na jó: téglatest) alakú kockasajtot is, de a név ráragadt mindenféle más alakú, hasonló recept szerint készített termékre.

Tehát borongós reggel, pirítós, kockasajt, tea. A kávé már megvolt. Hogy ébredjek. Közben a telefonomon böngésztem az országos választási hatóság honlapját, élőben követtem a választókedv alakulását. Nálunk időnként jobb, mint az országos átlag. Van, ahol sokkal magasabb, például a Kárpátokon túli megyék némelyikében. Másutt alacsonyabb vagy jóval alacsonyabb. Egy időben a másik két székelyföldi megyében alacsonyabb. De a jelentős magyarsággal rendelkező Bihar, Szatmár és Szilágy sem festett túl jól. Aztán jó ideig az élen voltunk. Néztem a számokat, s reméltem, hogy mások is ugyanezt teszik, s arra késztetik őket a másutt látott nagyobb számok, hogy szavazni menjenek, ne legyünk lustábbak, tétlenebbek, mint a román pártok választói, s nehogy má’ a románok jobban teljesítsenek, s több emberüket juttassák be a parlamentbe. Közben az is átvillant az agyamon, hogy ha a románok nézik a jobbacska Hargita megyei adatokat, ők is késztetést éreznek arra, hogy elmenjenek szavazni, nehogy má’ a magyarok jobban teljesítsenek, s több emberüket juttassák be a parlamentbe.
Lapzártakor még nem lehetett tudni, hogy milyen eredménnyel zárult a parlamenti választás. Maradt a remény, hogy közösségünk tagjai kellő mértékben mozgósultak ahhoz, hogy érdekvédelmi szervezetünk bejusson a parlamentbe. Reméltem, mert a közélettel, a politikával is úgy vagyunk, mint a kockasajttal: nem annak nevezzük a dolgokat, amik. S jobban lefoglal mindannyiunkat a számunkra csak virtuális valóságban létező magyar politikai élet, mint a bőrünket égető hazai realitás. Miközben gyermekeink nemzedékének jelentős hányada egy harmadik, nyugati valóságot keresett magának, amelyben a kockasajt valóban kocka.