Humoros, de fafejű egy nép a tiétek, nálunk ennyire nem csiklik a vére az atyafiaknak – mondta egy külhoni kedves ismerősöm, kivel a hétvégén találkoztunk. Bár minden okom megvolt feltételezni, hogy a rendesen összezsúfolódott programokra gondol, és arra, hogy hol egyik, hol másik szervező csapat nincs tekintettel a másikra, rosszul hittem. Mint kiderült, közel sem jártam ahhoz, amire a kedves ismerősöm gondolt, hiszen a szegről-végről szotyogtatott falunapok és fesztiválok szóba sem kerültek, de volt olyan kedves és elmagyarázta. 
Elsőként azt említette meg, hogy miért kell nekünk mindenhová halmozott tiltásokat kitenni, hiszen az lenne a normális, hogy ha valahol azt írja, hogy: vigyázat, figyelem, belépni, kinyitni, kihajolni tilos, azt megérti egyből az ember. Nyilván olyan dunántúliakra jellemző finom és szofisztikált megfogalmazással, hogy a frissen vásárolt feles vizemnek háromnegyedét a nap megitta, mire szóhoz jutottam. Megválaszolni nem volt könnyű a kérdését, nem is nagyon akartam, mert az ilyen helyzetekből csak kanyarfúróval lehet jól kijönni, akkor meg halmozottan megerősítem a „humoros, de fafejű” állítását. Végül elővettem a zsebemből a „góbé” kártyát, s elmondtam neki, hogy aki a szomszédba veszíteni jár filkózni, arra a magánterület felszólítás nem jelent veszélyt, kihajolni pedig a székelyek sehonnan nem szoktak, mert a kalap leesik a fejükről.
Másodiknak azt hozta fel, hogy Hargita megye élen jár a közúti balesetek terén, és a legtöbb emberi hibából adódó medvetámadás is itt történik. Sünnyögve bólogattam, s még a szalmakalapot is belenyomtam a szemembe, mikor az ittas vezetés, ittas gyerekcsinálás, ittas traktorista, ittas rendőr, ittas nagymama, ittas pap sztorikat kezdte mesélni a többi mellett, amelyek hasonló jelzővel kezdődtek, de a történetek végére már nem emlékszem. Meglehet, szándékosan. Azon túl, hogy a társadalmi, családon belüli, birtokosztásból és egyéb orvosilag is javallott jelenségből adódó frusztrációkra vezethettük volna vissza, hogy akkor minek is ül valaki részegen volán mögé, inkább a medvékre fókuszáltam. Győri barátomnak teljes mértékben igazat kellett adnom, hiszen mindegyik medvetámadást emberi hiba szülte. Csakhogy nem a szűrt, dolmányt, füsskabátot és gumicsizmát viselőké, hanem a nyakkendős, Tesla-kulcsos, államkötvényekkel smekkerkedő emberek hibái. Ebben egyetértett velem az alföldi fiatalember, megjegyezve, hogy náluk a mosómedvékkel kezd hasonló lenni a helyzet. Hát, na, legalább akad valami medve náluk is…
Summázva a beszélgetést: azért büszkén megjegyezte, hogy neki a dédnagyapja Háromszéken született, és még a kis magyar világ idején költöztek ki a Dunántúlra, de magában is érez néha egy ilyen vérengző, vakmerő székelyt, aki megbirkózna egy medvével, és előkapna a zsebéből egy bicskát a székelydobói szüreti bálban. Kicsit fintorogva, kicsit gunyorosan elmosolyodtam, de belül pirított bennem a szégyen és a düh: erre kellene nekünk büszkének lennünk?