A közlekedési kultúra fogalma sokak számára ismerős lehet, legyen az ember kerékpáros, sofőr vagy gyalogos, csakhogy a fogalmat meghatározó ismereteket egyre kevesebben alkalmazzák a gyakorlatban. Mondhatni, gúnyos hangnemű, pejoratív dologként tekint rá az emberek egyik része, a másik meg, mint a plátói szerelemre, ami – mint köztudott – soha nem teljesedik be. A gúnyos, pejoratív jellege elsősorban az „ujjal mutogatásból” jön. Mikor jelzés nélkül kielőznek, bevágnak elénk, nem adják meg az elsőbbséget és a kamion után még átcsusszannak az útjavítások piros lámpájánál. Miért ne tehetném meg én is, hiszen én is sietek, nekem is jobb hamarabb hazaérni, odaég a tokány, bedugva hagytam a vasalót, hatra el kell érnem fallabdázni és a gyereket is ki kell vennem valahonnan, amit csak a feleségem tud, hogy honnan, mert nincs időm foglalkozni a saját gyerekemmel. Annyira sietek. A hasonló egók körében az empátia fogalma is más értelmezésben jelenik meg: együttéreznek abban, hogy nincs idő cukrot tenni a kávéba, átszervezni a menedzsmenttervet, húsz helyett csak negyedórát tudnak fallabdázni, és a gyereknek más délutáni foglalkozást kell találni, mert a kézilabdát nem bírja. A fogalmi tartományból viszont kiesik, hogy ne parkoljon a járdára úgy, hogy a babakocsi ne férjen el, ne álljon meg tilosban és ne pufogjon, ha megbüntetik miatta, ne szedje le sorban a szenteket, mert valaki még nála is jobban siet. Azok, akik csak egy utópisztikus dologként látják, legtöbbször nem is beszélnek róla. Mert arról beszélni, ami igazán jó, de sosem elérhető fájdalmas. Ezt a magatartást az ellentábor azzal tronfolja, hogy akik betartják a szabályokat, nem tudnak vezetni, mert harmincas táblánál nem előznek ki átjárón nyolcvannal, és Máréfalván hatodiknak is átjönnek a piroson, mert „hát öt után már egy igazán belefér”. 
A probléma itt is a másolással kezdődik. A gyalogos, a biciklis és a sofőr is másolja egyik‑másik társuk kihágásait, azon az elven, hogy ha neki szabad, és nem kapták el, hogy megbüntessék, az is megpróbálja. Az ördögi kör így uroborosszá válik. Amikor tetten érnek viszont, fájó és igazságtalan, mert bántják a kicsi embert és elveszik azt a kicsi fizetést is tőle, amit kap. Kérdem én, kinek éri ez meg? Ami tulajdonképpen a jobbik variáns, mert még mindig nem jár tragédiával, kerekesszékkel vagy temetkezéssel egy büntetés. Hogy meg lehet‑e változtatni ezt a magatartást? A legegyszerűbb az lenne, hogy negatív vonzatú társadalmi jelenségre hivatkozva lenyeli mindenki a gombócot. De akkor a holnappal megint nőni fog a balesetek száma, több vezetői engedélyt függesztenek fel, és „ne adj’ isten”, vehetik a túlárazott mécseseket a hozzátartozók. Az egészséges viszont az lenne, ha nemcsak sminkelés és borotválkozás közben néznének tükörbe az emberek, mert egy réteg festék és túlápolt fizimiska a pofátlanságot nem leplezi. Bármennyire is hisznek benne az emberek, ennek a bálványnak nem lesz több ereje. Nem fog visszahozni senkit, az elsietett időt sem adja vissza, sem a járművezetői engedélyt, nem csillapítja a lelkiismeret-furdalást és a poszttraumás stresszt sem csökkenti. Az egyetlen lehetőség a hibák fel- és beismerése, ami miatt manapság senkit nem törnek kerékbe. Egy próbát megér.