A szemem se rebbent, amikor olvastam, hogy a köztudottan magyarellenes román civil szervezet ellenzi Hargita megye új címertervét. Tudom, illett volna felháborodnom rajta, mégis képtelen voltam rá. Azért nem tudtam felháborodni, mert a román szélsőségesek menetrend szerinti pontossággal kötnek bele mindenbe, ami jelkép és magyar, székely, erdélyi, nem román. Mintha azon kellene felháborodnom, hogy télen hideg van, nyáron kánikula. A román szélsőséges nacionalisták magyar ellenes akcióit majdnem annyira könnyű előre jelezni, mint az időjárást. 
Amikor a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumba jártam (nagyon régen), a magyar közrádió korábbi, ma már nyugdíjas hírszerkesztője mesélte a következő történetet. Volt egy időszak, amikor Kínában mindennaposak voltak a bányaszerencsétlenségek, rengeteg ember vesztette életét. A tragikus események olyan gyakoriak voltak, hogy hírértéküket vesztették. Így történhetett, hogy a rádió hírszerkesztője a következő utasítást adta kollégáinak: Kínai bányaszerencsétlenség esetén tízezer halott alatt nincs hír! Borzalmasan hangzik, tudom. De bármennyire is fájdalmas, így működik a világ. Mindegy, mennyire szörnyű valami, ha mindennap megtörténik: nincs hírértéke. Bevallom, így vagyok egy kicsit a román nacionalisták akcióival is. Annyira váratlanok és meglepőek, mint húsvétkor a bárányvágás. 
A szélsőségesek magyarellenes kirohanásai rosszabbak a legfárasztóbb szóvicceknél is. Unalmasak, és olyan érzésünk támadhat tőle, mintha gyomorrontásunk lenne. Ám épp unalmas, hétköznapi, elcsépelt jellegük miatt veszélyesek. 

Az emberi természet lényegéhez sajnos ugyanúgy hozzátartozik az irigység és a gyűlölködés, mint a nagyvonalúság és az önzetlenség. Egy emberen belül sokszor csak a pillanatnyi hangulat dönti el, hogy épp melyik késztetés hatására fog cselekedni. Míg az egyes ember cselekedeteire könnyedén legyintünk – ha nem túl erőszakos, romboló –, addig társadalmi szinten már nem tehetjük meg, hogy félrenézünk, amikor megnyilvánul a gyűlölet. 
Egy kicsit a 22-es csapdája is a történet, mert a szélsőséges megnyilvánulások lényege mindig ugyanaz: követelik, hogy figyeljünk oda rájuk. Ha pedig odafigyelünk, máris megkapták, amit akartak. Nem könnyen feloldható dilemma, hogy foglalkozzunk-e velük vagy sem? A legkönnyebb lenne legyinteni rá. Azonban a gyűlölködésbe torkolló társadalmi feszültségekről hiba lenne elfordítani a tekintetünket. Az sem biztos, hogy szerencsés, ha pszichologizáljuk a dolgot, elintézzük annyival, hogy a szélsőségesek beteg, frusztrált emberek – pláne, hogy a legtöbben nem vagyunk elmeorvosok. 
A szélsőséges nézetek terjedése társadalmi tünet is. Azt jelzi, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene. Nyilván naivitás azt gondolni, hogy létezik a jelenségre azonnali vagy egyszerű megoldás. Az emberekből az irigységet és a gyűlöletet nem lehet kiirtani, azonban azért már igenis lehet tenni, hogy minél elszigeteltebb társadalmi jelenség legyen és ne váljon kezelhetetlenné. A legkevesebb, amit megtehetünk, hogy nem engedjük a problémát véglegesen a banalitásba süllyedni. Időközönként ismételjük el: a gyűlölet nem pálya.