A ’89 utáni Románia 33. tanügyminisztere lépett nemrég hivatalba. Abban az országban, ahol volt olyan három évtizedes időszak, ami alatt húsz oktatási tárcavezető váltotta egymást, de olyan év is (a 2018-as), amikor négyen adták át egymásnak a stafétabotot, ahol többnyire az egyetemi szférából érkezett személyek töltötték be a tisztséget, akiknek – úgy tűnt – általában nem túl sok fogalmuk volt az egyetem előtti oktatás, a benne résztvevők jellemzőiről, krónikus és akut problémáiról, nehézségeiről, lehetőségeiről. Céljuk volt mégis majdnem mindig valamit igazítani, hozzátenni, elvenni, újrafogalmazni, átírni, elnapolni, ami a kötelező közoktatást szabályozó aktuális kereteket illeti. 
Ezúttal egy olyan személy foglalta el a bársonyszéket, aki nem politikus, hanem a tudomány embere: Daniel David második rektori mandátumát töltötte a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) élén, amikor a kormányba invitálta az új koalíció. David a pszichológiatudományok doktora, a kognitív- és viselkedésterápiák elismert szakértője, akadémikus, amerikai tanulmányokkal a háta mögött, aki azt nyilatkozta, azért vállalta el a tanügyi tárca irányítását, hogy segítsen az euroatlanti Romániának megbirkózni egy „bizarr, izolacionista, tudományellenes megmozdulással”. Aki az utóbbi években gyakran formált véleményt nemcsak oktatási kérdésekben, de jelentős társadalmi események kapcsán is, például arról, hogy milyen államfőre lenne szüksége az országnak, vagy az elnökválasztás elhalasztásáról. Aki tehát pszichológus, és mint ilyen, jóval nagyobb rálátással kell rendelkezzen az iskola, a tanulási folyamat mint rendszer, az azokat alakító dinamikák működésére, akadályaira, kihívásaira, továbbá az aktuális problémák pszichológiai hátterére és nagyobb érzékenységgel az oktatásban résztvevők állapotára, mentális egészségére vonatkozóan is.

Tanügyminiszterként tett első nyilatkozataiból le is jön ez, nevén nevezi a dolgokat, mer sarkosan fogalmazni. Kijelentette például, hogy az iskolában tapasztalt feszültségek és konfliktusok nagy része abból táplálkozik, amit csinálunk és ahogyan viselkedünk társadalmi szinten. David szerint a tanároknak meg kell érteniük, hogy tekintélyük már nem lehet olyan, mint harminc évvel ezelőtt, az iskola szervezeti kultúrájának el kell mozdulnia az olyan értékek felé, mint az erőszakmentesség, az együttérzés, a kölcsönös támogatás. Az iskola, a szülők és a gyermekek által egyeztetett szabályok mentén javasol megoldásokat, amelyek egyértelműen meghatározzák az egyes erőszaktípusok esetében, hogy milyen intézkedéseket kell tenni. 
Továbbá hangsúlyozta, be kell ismerni végre, hogy nagy baj van a kompetenciák fejlesztésével az oktatásban, amelyre rendre rávilágítanak a PISA-felmérések eredményei, aztán azt is, hogy elemezni, jobbítani kell a pedagógusok alkalmazásának feltételeit, majd egy interjúban határozott nemmel válaszolt arra a kérdésre, hogy jól fizetik-e a tanárokat. Sőt, kifejtette, hogy hiba lenne a fizetéseket teljesítménymutatókon keresztül megállapítani, ahogy egyes politikusok korábban felvetették. Határozottan kritizálta a még mindig dívó „hagyományos” oktatási módszereket is, szerinte például egyenesen meg kellene tiltani, hogy olyasmit diktáljanak le a tanárok a diáknak, ami a tankönyvben vagy más forrásokban megtalálható. Úgy véli, hogy jó tankönyvekre és hatékony oktatási módszerekre van szükség a szintlépéshez. Még decemberben mondta, hogy a tanügy és a kutatás reformja az egyetlen lehetőség, ami megtartja az országot az euroatlanti úton. 
Hogy az új tanügyminiszter korszerű és tudományosan megalapozott szemlélete hogyan fog érvényesülni a gyakorlatban, és nyilatkozatait milyen tettek követik, az a jövő zenéje. Reménykedjünk, és adassék elég idő is ahhoz, hogy valami tényleg jó irányba mozduljon el. Mert a rendszer – sokszor, sokan, sok helyen elmondták – már rég változásért kiált.