Miről szólnak a húsvéthoz kötődő tradíciók, mit tesznek hozzá a kultúránkhoz, identitásunkhoz?

Míg a karácsonyi betlehemezés vagy a farsangtemetés inkább a hagyományőrző körökben maradt fenn, a tojásfestés, versmondás és locsolkodás Székelyföld-szerte népszerű. Szinte falvanként megvannak a jól bevált helyi szokások a mindenki által ismertek mellett, mint például a Nyárádmentén jellemző kapulopás (igen, szó szerint értendő!), amelyhez képest az itthoni jeges-vizet-a-hajasra kutyafüle. Van valami különleges hangulata, jelentése ezeknek az abszurd tevékenységeknek, mély, ősi kapcsolódást teremtenek a gyökerekkel, így hát nagyon helyes, hogy nem merülnek feledésbe. Közösségépítők, szórakoztatók és ártalmatlanok, és megőrzésükkel még jól is jár az ember. Már ha az ember férfi.
Na de mit csinálnak a lányok húsvéthétfőn, amikor épp nincsenek locsolók? Hogyan néz ki nekünk ez a nap? Nagytakarítás, bejgli- és süteményillat, piros festékkel összekent ruha, hajmosás. Egész napos várakozás a hímnemű ismerősök betoppanására. Megszólal a csengő, felszökés, pohárcsörgetés, nagy levegő. Ajtónyitás, széles mosollyal. 

A kegyes betoppanók között érdemes több alcsoportot elkülöníteni. Az elsőbe azok tartoznak, akiket szívesen lát az ember: közeli rokonok, családi barátok és kisgyermekeik, akik földre szegett tekintettel, akadozva, az apukák időnkénti közbeszólásával becsületesen átküszködik magukat a versmondáson, majd mohón kapkodnak a bejgli után. Egy másik kategória a régi szaktárs, ismerős, akit többé-kevésbé szintén örömmel fogadunk. Szavalás itt már aligha várható, tojás helyett pedig igen valószínű, hogy „egy pohár valamivel” kell kínálni a látogatót. Amit elfogyasztván jó hangulatú vagy kínos beszélgetés folyik egy darabig, majd az illető továbbáll.És van a harmadik csoport, az évente–egyszer–látott, az unokatestvérünk–kutyája–idomárjának–a–testvére típusú locsoló, aki kéretlenül és mindig a legrosszabb pillanatban érkezik, és aki elől ilyenkor nincs menekvés – hiszen házhoz jön. Ismertető jele, hogy végtelen büszkeséggel fog bele az Én kis kertész legény vagyokba, belezavarodik, majd jó esetben pár csepp, de általában bőséges hideg vízzel vagy parfümmel árasztja el a kókadó fejünket, de az előszobaszőnyeget is. Mi pedig, szigorú íratlan szabály szerint, pálinkát kínálunk e tettért, a kupicák töltögetése közben fejben számba véve a „Van-e sok locsoló?”-tól a magánélet legintimebb szféráiig terjedő kérdésekre (pasi, házasság, tervezett gyerekek száma és neve) adható legudvariasabb válaszokat („Hozhatok még valamit?”). 

Ahogy a nap telik, exponenciálisan nő mind a keveredő parfümök keltette, mind az érkező vendégekből áradó alkoholszag bódító ereje. Két locsoló közötti pillanatnyi békében pedig aligha fújhatja ki magát az ember, hiszen folyamatos a készenléti állapot.
Gyermekként izgatottan vártam, hogy ki érkezik először, és hogy az osztályból vajon hányan jönnek, hiszen ez afféle népszerűségi mutatóként szolgált; később is jó érzés volt, ha egy-egy évfolyamtárs, régi barát betoppant. Idén azonban, élve az emancipáció adta jogainkkal, én és családom női tagjai fellázadtunk e kiszolgáltatott pozíció ellen. Beszereztünk ugyan néhány tojást a legközelebbi rokonoknak, de mi magunk nem festettünk, mi több, eldöntöttük, hogy kizárólag natúr almalével kínáljuk az erre tévedőt, esetleg kávéval, ha nagyon szép verset mond. Végezetül, hogy az üdítőket végül is mi fogyaszthassuk el, délután kikapcsoltuk a kaputelefont is, és filmnézésnek szenteltük a nap nagyobb részét.
Visszatérve hát: kellenek-e még a hagyományok? Érdemes-e ragaszkodni hozzájuk? 

Az elhangzottak ellenére azt gondolom, alapvetően fontos kulturális, emberi és spirituális kérdés az ünnep megtartása. A locsolás, a régi ismerősök meglátogatása, a szavalás mind szép és összefogó szokások, amiket érdemes őrizni. Ugyanakkor meg kell engedni másoknak és főleg magunknak, hogy mindez ne váljon stresszforrássá. Mindenkinek más szerez örömöt – kinek az áhítat, kinek a pálinka, kinek a vendéglátás, kinek a pihenés. Nekünk idén ez utóbbi tette ünneppé az ünnepet.