Ha egy szóban kellene összefoglalnom az úzvölgyi katonatemetőben történteket, akkor a legmegfelelőbb szó rá a tragikomédia. 
Számos dolog felsejlett bennem, amíg a nacionalisták között tartózkodva időről időre beszámoltam kollégáimnak az újabb fejleményekről. Az egész szombati nap számomra olyan volt, mint a Charlie Chaplin-féle némafilmek és a Titanic találkozása az Úzvölgyében. Vannak népek, amelyek büszkeségre és életre születtek. Ezeknek egyúttal rendkívüli hajlamuk van az unalomra. Leszámítva az érzéki örömöket, az itteni nép szórakozásai meglehetősen bárgyúak.
Egész pontosan miről is beszélek? Nos, korábban már többször is tudósítottam a katonatemetőben történtekről. A legutóbbi fakeresztállítási akció azonban mesébe illő. 
Évente egyszer megesik – idén kétszer is –, hogy jönnek a Nemzet Útja képviselői és az ortodox testvériség pópái. Ebben sajnos már semmi rendkívüli nincs, ugyanis minden évben, egy-két ismerős arcot leszámítva, ugyanaz a felhozatal, mint ahogyan ők maguk is elismerik azt: „a résztvevők az ország különböző bugyraiból érkeznek az úzvölgyi katonatemetőbe”. Mindig ugyanazok a nemzeti dalok csendülnek fel, a busz mellé felsorakoznak, mert ahogy a vezetőjük, Târnoveanu egyik alkalommal mondta: „Kedveseim! Lépjünk hátrább, hogy legyen, honnan induljunk, és akkor lesz, hová megérkeznünk!” Elindulnak zászlókat lobogtatva, és a bömbölő, hazafiságot erősítő dalokra „betörtek” a temetőbe, ahogy azt egykoron tehették volna őseik az Úzba, csakhogy a temető kapuja minden alkalommal nyitva állt, és „az ellenség”, amelynek létszáma a legutóbbi statisztikai adatok alapján 1,1 millió Romániában, a közösségi platformokon hüledezik. 
A betonkeresztek eltávolítását követően új szintre emelték a nemzeti tudat kifejezését. 50 betonkereszt helyett 150 fakereszt. Teljesítmény a javából! Nagyon nekiveselkedtek a munkának, meg voltam győződve, hogy alig két óra alatt elvégzik a keresztek beásását. Ám a napsütés és a talaj összetétele kissé meglepte a keresztállítókat. Mire az utolsó szerkezetet is elültették, és a passiójátékot idéző nagykeresztet román zászlóba bugyolálták, bizony megéhezett a nép, közülük nem egynek eleredt a könnye, miközben kaparta a földet. Hitte, hogy hite tiszta, s gondolta, hogy román – első világháborúban elesett – hőseinek méltó utódja, aki sírt ás most épp az Úzban, de ha kell, még akár Kínában is. 
No, mire minden a helyére került, következett a ceremónia, ám szólni kellett a munkától megfáradt híveknek, hogy előbb a szluzsba – hálaadó szertartás –, azután a móka. 
A passiójáték ugyan elmaradt, de helyette a pópa végiglocsolta az egész temetőt, csak úgy szaladt a sírok között, utána az éneklő regiment. A nacionalista érzelmek, mint feltörekvő forrás, előbuggyantak. Lett is a szolid katonatemetőből egykettőre feldíszített román nemzeti erődre hasonlító hely. A népviseletbe öltözött személyek kiélték honfoglaló játékukat, az esemény végén pedig, miután mindenhová kellő mennyiségű zászlót helyeztek, vállveregetés közben megegyeztek arról, hogy mától olyan játékot kezdeményeznek, ahol – nem a jog, hanem az igazság nevében – ebbe a temetőbe, amíg csak lélegeznek, örökké kereszteket helyeznek.