„Udvarhelynek van egy álma, feljutni a B ligába!” – vetette valamikor papírra Csiszár Antal, az udvarhelyi művelődési ház egykori igazgatója. A város közkedvelt Tóni bácsija az udvarhelyi futballmérkőzések legendás Latinovits-hangú bemondójaként egy-egy elbukott mérkőzés végén mindig megtalálta az örömöt az ürömben: előbb csendesen jegyezte meg, hogy „Végeredmény: Székelyudvarhelyi Haladás – FEPA 74 Bârlad, nulla-kettő”, majd határtalan lelkesedéssel, emelkedett hangon tette hozzá: „A szögletarány viszont hat-négy Udvarhely javára!”
Más idők jártak akkoriban. Kéthente zsúfolásig megteltek a sétatéri stadion lelátói, holott a kommunista pártvezetés gondoskodott arról, hogy lehetőleg a misék, istentiszteletek időpontjában rúgják a labdát a fiúk. Amikor idegenben játszott a csapat, akkor a szálloda teraszát és környékét elárasztották a focirajongók, nemcsak a szürke habú csapolt sörért és a vele együtt felszolgált halfasírtért, hanem azért is, mert a szomszédos postaépületből egy telefonoskisasszony az ablakot szélesre tárva kiáltotta le a tömegnek a meccs félidei állását, majd a végeredményt. Ezután a sportbarátok rendszerint rendeltek még egy kört: ha nyertünk, azért, ha kikaptunk, akkor azért.

Tóni bácsi megmosolyogtató versikéjében tulajdonképpen az udvarhelyi sportbarátok sok évtizedes álmát fogalmazta meg, ami egyébként egyetlenegyszer vált valóra, még a hetvenes évek derekán, akkor is egy idény után vissza is pottyant a csapat a C ligába. Pedig sokszor közel volt a cél, úgy voltunk, mint a mitológiai Sziszifusz, aki csak görgette kitartóan a hegyre az irdatlan sziklát, ami a csúcs közelében rendre visszagurult. 
A cél, vagyis a B liga érdekében időnként kevésbé sportszerű módszereket is bevetettek az akkori klubvezetők, de az a focicsapat vezetősége vesse rájuk az első követ, aki ne próbálkozott volna már hasonló eszközökkel. Történt, hogy az akkori klubvezetők – nevüket fedje most jótékony homály – megkörnyékezték a párttitkárt, hogy kellene egy kis pénzt vigyenek az idegenbeli meccsre a sporiknak, hogy tudják elhozni a két pontot, akkoriban ugyanis annyi járt egy győzelemért, nem három, mint manapság. Az összeget hallva a párttitkár szeme elkerekedett, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: – Ennyi pénzért, elvtársak, hozzanak legalább négy-öt pontot!
Szóval Udvarhelynek volt egy álma, s ezt jól tudta a kétezres évek elején polgármesteri tisztségre pályázó, korosodó jelölt is, aki betoppanva egy helyi étterembe, azt látta, hogy a focicsapat tagjai ebédelnek. Emberünk nem tudta, hogy az éppen A ligát nyerő, vagyis országos bajnok futsalcsapat tagjai falatoznak, futball, futsal egyre ment nála, viszont megragadta az alkalmat, hogy tartson egy rövid kampánybeszédet, melynek során ünnepélyesen ígéretet tett arra, hogy ha ő lesz a székely anyaváros polgármestere, akkor a csapat egy éven belül a B ligában fog játszani. Síri csend lett, megálltak a levegőben a leveseskanalak, az edző pedig a döbbenettől hüledezve kérdezett vissza: „Hogy? Ki fogunk esni???”
Szombaton eldőlt: Udvarhelynek jövőtől sem lesz B ligás focicsapata, mi több, felnőtt csapatsportokban a város talán történelmének leggyengébb idényét produkálta. A helyi sportbarátok viszont inkább azt fájlalják, hogy az elmúlt évtizedekben alig volt olyan városvezetés, amelyik felismerte, a sport több mint játék: közösségteremtő erő, identitás, gazdasági ágazat és nevelési eszköz egyszerre, éppen ezért nem mindegy, kik és milyen szemlélettel irányítják, hiszen amikor a sportéletet hozzá nem értő politikusok vezetik, annak nemcsak szakmai, hanem társadalmi ára is van. A politikai logika ráadásul rövid távú: rendszerint választási ciklusokhoz igazodik, gyors sikereket, szalagátvágásokat, látványos eredményeket keres – a sport viszont hosszú távú befektetés. Egy tehetség kinevelése évek, sokszor évtized munkája, az edzők és sportolók pedig kiszámítható környezetet igényelnek, amiben kizárólag a napi munkára, az építkezésre koncentrálhatnak, nem kell kapkodniuk a fejüket a folyamatos irányváltások során.
Úgy tűnik, az udvarhelyi felnőtt sportélet ebbe az irányba mozdul el: helyi nevelésű, fiatal tehetségekre támaszkodva, kitartó, következetes munkával helyeznék fel újra a várost az országos és nemzetközi sporttérképre. Ez persze idő- és pénzigényes folyamat, de egyszer hátha csak valóra válik Tóni bácsi és a helyi sportrajongók álma.