Kis teraszunk kerti asztala alatt korpára lettem figyelmes a hétvégén. A svéd bútoráruház közkedvelt darabja nem bírta az egész télen át rajta pihenő lyukas virágcserepet, pontosabban az abból szivárgó vizet, és korhadásnak indult az egyik léc. Egy darázs viszont úgy döntött, épp kedvező számára ez a közeg, és elkezdett valamiféle járatot, otthont fúrni bele. Felfedezve a tényállást, rovarirtó hiányában a fiaim szúnyogriasztó olajkeverékét fújtam a járatba, majd egy kaviccsal elzártam a bejáratot, és fél délután figyeltem, ahogy a darázs kétségbeesve köröz a teraszon, keresi addigi szorgalmának eredményét.
Kicsit ilyen megyénk integrált hulladékgazdálkodási rendszere is. Amikor 2013-ban aláírták a szerződést a nyolc hulladéklerakó bezárására és az új gyergyóremetei lerakó-, átrakóállomások és önkéntes hulladékudvarok építésére, azt hihettük, kedvező az általános környezet a tervek megvalósulásához. Azonban hiába érkezett sok uniós pénz, hol a jogszabályok változása, hol a korábbi helyszíneken az építkezések elleni tiltakozás és az ennek nyomán induló perek, hol a közbeszerzési eljárások során benyújtott óvások kavicsként zárták el a működés útját. 

Most úgy tűnik, sok év várakozás után elillant a szúnyogriasztó, és a helyére fordították az asztalt, kiesett a kavics: van üzemeltető, és hétfőn megérkezett az első kukásautó a lerakóba. Morfondírozhatunk azon, hogy ez pár évvel korábban is megtörténhetett volna, mielőtt elvásik a teherautók gumija, vagy beszárad a festék az irodai nyomtatókba, de a helyzeten ez mit sem változtat. Most viszont tiszta lappal indulhat Hargita megye, hiszen kizárólag rajtunk múlik, hogy milyen hulladékkal és milyen ütemben telik meg az első cella, és hogy mennyi hulladékot sikerül elindítani valamelyik újrahasznosító üzembe.
Az, hogy mennyi szemetet termelünk, és mennyire nem figyelünk a magunk mögött hagyott ökológiai lábnyomra, leginkább akkor érzékelhető, ha valamilyen gikszer keletkezik a rendszerben. Talán még emlékszünk a 2008-as nápolyi fotókra, amikor az utcákon az első emelet erkélyéig értek a szemeteszsákok, majd a szeméthalmok felgyújtását követően a füst árasztotta el az olaszországi várost, de hogy időben és térben is közelebbi példát említsek, tavaly Marosvásárhelyen bűzlött a hulladék az utcán, amíg sikerült valahogy szolgáltatót találni. 
Hallottam már mindenféle kifogást – attól kezdve, hogy a guberálók úgyis szétdobálják, egészen addig, hogy úgysem viszik el, vagy ha mégis, akkor egy helyre ürítik, és amúgy is csak egy kuka van a lakásban, hova tegyem a többit – a szelektív hulladékgyűjtés ellen, de szerintem ez elsősorban kényelmi kérdés: sokkal gyorsabb mindent belegyúrni egy nagy fekete zsákba, és mihamarabb megszabadulni tőle, mintha soha nem is lett volna. Pedig a szemét nem tűnik el. Ha jól csináljuk, és már a vásárláskor is figyelünk, kevés marad Remetén, és húsz évig is elég lesz az első cella. Ha hanyagok vagyunk, hamarabb megtelik. Megszoktuk, hogy a szemét csak addig a mi felelősségünk, amíg összekötjük a kukászsákot és bedobjuk valamelyik konténerbe, a többit oldja meg más. Pedig igazából rajtunk áll, hogy mikortól kell kétségbeesetten köröznünk, mint a darázs, egy újabb hulladéklerakónak helyet keresve.