„Románok, mongolok, bozgorok, ingyenélők, paraziták…” Mielőtt azt gondolnánk, hogy vasgárdistáktól idézek, felhívom a figyelmet, hogy ezeket a sértő jelzőket mostanság nem az úzvölgyi sírgyalázók vagy a magyargyűlölő román szélsőségesek skandálják. Magyarországi kommentelőktől származnak, és az erdélyi magyaroknak szólnak.

Nem legyinthetünk. A szellemet kiengedték a palackból. Ami néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, az mára valóság: a közösségi oldalakon terjedő lincshangulat, verbális akasztás mindennapjaink részévé lett. A magyarországi társadalom egy része – a politikai hergelés hatására – olyan nyers, vak gyűlölettel fordul a határon túli testvérei felé – de egymás irányába is, pártszimpátiák miatt –, amilyenre a legsovénebb román portálokon is ritkán látni példát. Amelyek közönsége most bizonyára már csak egy kávét kér.

A képernyők mögött nagyon sok kommentelő nem válogat az eszközökben, a verbális erőszak aránytalanul zúdul az erdélyi magyarokra is. Ilyen és ilyenebb megnyilvánulásokat látni garmadával (a helyesírási hibákat javítottuk): „Nem sikerült eddig tisztességes erdélyivel találkoznom. Az aljasság, az nekik székely furfang!”; „Te értelmi fogyatékos!!! Azt tesz oda, akit akar, neked aztán román létedre mi közöd, ki van a magyar konzulátuson???”; „Nincs több pénz, elzárták a csapokat!!! Barom fideszes!!!”; „Azok románok, az évek során több száz milliárdot kaptak a magyarok pénzéből”; „Na húzzatok a (…)! Tartsátok el magatokat, ne rajtunk élősködjetek! Lehet menni Bukarestbe pénzért”; „Következő lépésként a »székely zászlót« levehetnék a Parlamentről. Ki sem lett volna szabad tegyék. Tegyék ki Bukarestben.” „Nektek, románoknak kuss van, a román kormányon élősködjetek a továbbiakban, paraziták!”

Szomorú látlelete ez a mai magyar társadalomnak, de a mesterségesen szított téboly nem a semmiből pattant ki. Ezt a magyarellenes hangulatot a politikai vezetők generálták, akik szavazat- és politikai haszonszerzés reményében uszítottak. Az ember legrosszabb ösztöneit hívták életre: azt a sötét indulatot, amit az irigység, a rosszindulat és a bosszúvágy hajt.

A nemzet immunrendszerét romboló folyamatban azonban van egy másik, legalább ennyire ijesztő tényező: az erdélyi magyar politikai szféra, a közélet szereplőinek dermedt hallgatása. Pedig nem ártana tiltakozni most is a magyargyűlölet ellen, nem lenne szabad csendben asszisztálni a nemzetrészek egymás elleni kijátszásához. Hisz ahogy azt Edmund Burke egykor megfogalmazta: „A gonosz győzelméhez elegendő az, ha a jó emberek nem csinálnak semmit.” A Szentírás is figyelmeztet: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; és egyetlen város vagy háznép sem állhat meg, amely magával meghasonlik.” Bibliai történet: Efraim törzse – akik a Jordán folyótól nyugatra, a „központban” laktak – irigykedni és gőgösködni kezdett a folyón túli, határon kívüli testvéreikre, Gileád lakóira. Sértve érezték magukat, és elkezdték gúnyolni őket, azt kiabálva nekik, hogy: „Efraimból elszökött senkik vagytok ti!” Élősködőnek, hontalan menekültnek nevezték a saját testvéreiket – pontosan úgy megbélyegezve saját véreiket, ahogy ma a határon túliakat „parazitázzák” a billentyűzetbetyárok. A Bírák könyve szerint a verbális agresszióból végül polgárháború és negyvenkétezer halott lett. Hasonlóról tanúskodik Absolon lázadása, aki saját apja ellen fordította a népet a hatalomért, vagy Roboám király makacssága, akinek gőgös, békétlenséget szító politikája végleg kettészakította az országot. Tanulság: a belső megosztottság és a bűnbakképzés mindig nemzeti tragédiába torkollik.

Mert örök érvényű igazság, hogy a hét főbűnre épített politikai haszon kérészéletű, de a hátrahagyott rombolás generációkon át ható átok. Itt az ideje, hogy határon innen és túl gátat szabjunk ennek a tébolynak. Fel kell szólalni, meg kell zabolázni a gyűlölet szellemét, mielőtt a történelem megismétli önmagát – mert ennek a magyar–magyar uszításnak nem lesz jó vége. Szálljunk magunkba, és szálljunk le a szakadék felé robogó vonatról.