Mai indító anyagunk, a terméketlenség, nagyon sokakat érint. A téma a lehető legkényesebb, hiszen a nemzés képességének legkisebb sérülése is ellentétes az alapvető férfi és női princípiummal: légy potens, légy termékeny. Kollégám értő szakemberek segítségével járta körbe a jogszabályi változások apropóján felmerülő kérdéseket. A magam részéről nagyon fontosnak tartom beszélni róla, hiszen a témakört évszázadok óta tabusító társadalmi gyakorlat csak arra jó, hogy még nagyobb nyomást helyezzen azokra, akiknek enélkül is pont elég nehéz, így legtöbbször oktalan bűntudat, önmarcangolás és szégyen jár kéz a kézben a fizikai problémákkal.
Egyre inkább kitolódik a házasodás és a gyermekvállalás időpontja. Ezért lehet okolni a továbbtanuló, majd dolgozó nőket – ó, azok a gaz önmegvalósító feministák! –, de a tények azt mutatják, hogy egzisztenciát teremteni gyakran még két keresőnek sem könnyű feladat. Azonban hiába nem úgy néz ki ma egy negyvenéves nő, mint egy-két évszázaddal ezelőtt, a test anatómiája és öregedési folyamatai érdemben nem változtak. És ez még csak a női oldal. A teremtés koronájának is megvan a maga baja. Sokan állandó hajtásban, szorongásban és stresszben élnek, számláktól, hiteltörlesztőtől reszketnek, gondjaikról nehezebben tudnak őszintén beszélni, esetleg igényük sincs rá. Előfordul, hogy jóval kevesebbet mozognak az ideálisnál, elhíznak, így mire elérik az ötvenet, már veszélyeztetett korba érnek.
Mindez oka lehet annak, hogy a meddőség mára komoly iparággá vált. Sokan élnek nagyon jól korunk ivarérettjeinek vélt vagy valós szaporodási problémáiból. A legtöbb ember mély meggyőződéssel vallja, hogy az ő génállománya, bizony, megér egy misét, nem sokasítani Isten és ember elleni vétek lenne. És ha véletlenül nem jön össze egyből és magától, akkor megkezdődik a tánc. Elszánt hősanyajelöltek kíméletlenül cipelik megszeppent férjüket ilyen-olyan doktorhoz határon innen és túl. Klinikára, intézetbe, intézménybe, javasasszonyhoz, pópához vagy természetgyógyászhoz. Isszák a céklás muroklevet, mérik a hőt, repesztik a tüszőt, lefogyasztják vagy felhizlalják magukat s az egyre kedvetlenebb kedvest, alszanak kék kristállyal, szednek gyógycseppet. Szantálfaillatú, hosszas bukfencórákon érzik a csít, vagy éppen járnak fürdőre, családfát állíttatnak – hátha valami ükángyóra rá lehetne kenni a kimondhatatlant –, pálcás emberrel mágneses energiavonalat kutatnak ágy alatt, és száműzik a macskát. A szisztéma úgy van kitalálva, hogy mindig van egy következő lépés, ami lehet, hogy hat. És a macska kitessékelésén kívül mindegyik súlyos pénzbe kerül, a sikertelen próbálkozások miatti, elkerülhetetlen érzelmi hanyatlásról nem is beszélve. Azok a havonta megjelenő piros cseppek már nem az élet, a dobogó szív, hanem a halál jelképei. A mulandóságé, a hiábavalóságé, a nyomtalan eltűnésé a világból.
Vigyázzunk egymásra! Ha egy párnak nincs gyereke, ne kérdezzük meg, hogy de miért nincs és mikor lesz, s különben is, tudják-e, mekkora öröm egy kisbaba. Otromba tapintatlanságunkkal csak újra meg újra feltépünk egy nehezen gyógyuló sebet. Az orvostudomány folyamatosan fejlődik, egyre több problémára kínálva valós megoldást. Ha érintettek vagyunk, tegyünk és próbáljunk meg mindent, amit jónak látunk, de közben ne felejtsük el, hogy teremteni ivarsejtek nélkül is lehet. Az emberi minőség, a jellem szilárdsága nem függ az utódok számától. Nagyon sok gyermektelen ember tette jobbá és gazdagabbá a világunkat, életük minden volt, csak nem meddő.