Freddie Mercury, a legendás Queen zenekar néhai frontembere is megénekelte huszonnyolc évvel ezelőtt Budapesten, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt”. Ki vagyok én, hogy vitatkozzam vele? Főleg most, hogy reggel kiléptem az ajtón családi házunk elé, és láttam, hogy hétágra süt a nap. (Felőlem lehet az nyolc ág vagy még több is, ahogy a nap szeretné, minek szóljak bele a dolgába? A lényeg, hogy süssön.) Kellemesen meleg volt az idő (na jó, Csíkszeredában biztos nem annyira, de nem ott töltöttem a hétvégét), és jólesően lehetett nyújtózkodni az eresz alatt. Egészen enyhén fújt a szél is, le se tagadhatta volna, hogy tavaszi.

A tavaszi szél persze nem csak vizet áraszthat. Elvégre nem lehet neki rendeletben előírni, hogy kizárólag ezzel foglalkozzon. Együtt fúj vele a közelgő választások szele is, de túl szépen süt a nap ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzak, jószerint az egész év úgyis erről szól majd. 

Ott van például a kert. A kertben meg néhány gyümölcsfa. Ilyenkor szokás megmetszeni az ágaikat, hogy ősszel szépen teremjenek. Meg az sem árt, ha körülássák őket. Hiába, nincs olyan élőlény a világon, amely nem igényli a törődést. Mint a szomszéd macskája, amely hozzánk is átjár. Addig nyávogott este az ajtó előtt, amíg ki nem mentem, hogy ölbe vegyem és megsimogassam. Terápiás jelleggel dorombolt hozzá. Az ilyesmitől önkéntelenül is ellágyul az ember. Alighanem ezért kirándul a városi ember a természetbe: elege lesz a betonfalak közé zárt kemény életből, és valami lágyabbra vágyik. Igaz, a kerti munka sem emlékeztet kimondottan ötcsillagos wellnesshétvégére. Megvan annak is a maga nyűgje, néha bizony kifejezetten unalmas. Mondhatni, sziszifuszi. Mégis a nap végén elégtétellel tudja eltölteni az ember fiát, ha munkája eredményét szemlélve (mintha értene hozzá) megállapíthatja, hogy jobb állapotban van a kert, mint volt délelőtt, amikor hozzálátott a dologhoz. Jól tud esni a gondolat, hogy mégiscsak jobb dolgunk van, mit Sziszüphosznak, aki ugye teljesen hiába görgette szikláját fel a hegyre.

Ugye, milyen egyszerű összekötni a székelyföldi kerti munkát a görög mitológiával? Csuklógyakorlat – hogy a Mester (Rejtő Jenő) szóhasználatával éljek. (Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog az európai kultúrához tartozni!)

Szóval, fúj a tavaszi szél. Legfőbb ideje volt. Ki nem állhatom a telet. Mondtam is a szomszédnak, aki a portája előtt ült a padon, amikor leparkoltam házunk előtt az autót. Részben igazat adott, de megjegyezte, hogy neki a nagy hidegek, a mínusz húsz fokosak is hiányoznak, mert azok elpusztítják a kártevő rovarokat. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Biztos úgy van.
Ennek ellenére álláspontom nem változott. Örülök, hogy vége a télnek, és már-már pofátlanul élvezem a lágy tavaszi szelet. Mit bánom én, hogy áraszt-e vizet, vagy sem!

Mert a vízen kívül áraszt valami mást is. Valamit, ami a hosszú tél után furcsának és megmagyarázhatatlannak tűnik. Pedig itt a szó a nyelvem hegyén. Megvan! A szó, amit kerestem: remény.