Tavaly a kerek évfordulóra emlékezve az újság fejlécéhez hozzáillesztettünk egy címkét, ilyenformán: „Hargita Népe – 55 éve.” Lapelődünk, a Hargita első évfolyamának első száma ugyanis 1968. február 23-án, pénteken jelent meg – amiből következik, hogy ha csendben is, de ma újabb születésnapját ünnepli az újság. Erre való tekintettel, még mielőtt belekezdtem volna e jegyzetírásba, kikerestem az 1968-as évet, és a jókora mappát a szerkesztőség archívumából az íróasztalomra vonszoltam. Most is itt terpeszkedik mellettem az első, lepedőnyi lapszám: tetején vörös csillag vörös fejléccel, alján Hargita megye rajzolt térképével, tekintettel arra, hogy a megye akkoriban minden tekintetben kimerítette az újdonság fogalmát. Az első lapszámban az akkori főszerkesztő vezércikkben szól az olvasókhoz, a pártpropagandát átugorva pedig olvashatunk Balánbánya jövőjéről, Gyergyó kenyeréről, Udvarhely cérnagyáráról, Csík múzeumáról, de ha csak a legapróbb híreket futjuk át, akkor is megtudjuk, hogy a honi gépipar megkezdte a TV-71 kis kapacitású országúti autóbusz gyártását (mindenféle közútra alkalmas), tíz csehszlovák gyártmányú varró–vágógépet kapott a székelyudvarhelyi készruhagyár (az inggyártó részlegre), a csíkszeredai kisipari termelőszövetkezet népi mintájú, gyapjúból szőtt futószőnyegeket hozott forgalomba (igényes kivitelezésük jó ízlésről és hozzáértésről tanúskodik), lebontották Székelykeresztúr főterén a földszintes házat (helyén a Törekvés kisipari termelőszövetkezet női és férfi fodrászata, kozmetikája, rendelésre dolgozó férfi és női szabósága, kötödéje, cipész és fényképész műterme lesz), illetve hogy a televízió 17.30-tól orosz nyelvleckével kezdi és 22.40-kor éjszakai híradóval zárja a műsorát. A lapszámot egyébként Marosvásárhelyen nyomtatták, mivel akkoriban Csíkban még nem volt nyomda – vonattal küldték fel a kéziratokat, a következő vonat hozta vissza a kész lapot. 

És még rengeteg történetet tudnék mesélni, mert a Hargita, majd a Hargita Népe több újságíróját személyesen ismertem, kiket gyermekkoromból, kiket fiatal felnőttként, néhányukkal később volt szerencsém együtt is dolgozni, és nagyon fontos számomra, hogy találkozhattam velük, tanulhattam tőlük. Először kisdiákként, egy nyomdalátogatás alkalmából jártam a szerkesztőségben, majd kilencedikes koromban közölte írásaimat a lap – azért tartottam célszerűnek egy sorozattal debütálni, mert akkor mindegyik kézirattal külön-külön beballaghattam a szerkesztőségbe, ahol roppant érdekes emberek váltak ki a cigarettafüstből és tűntek el az írógép-zakatolásban, szóba álltak velem, megkínáltak kávéval, vagyis összehasonlíthatatlanul jobb volt a hangulat, mint fizikaórán. Ezek az én emlékeim, nekem érdekesek – de tudom, hogy nagyszüleimnek, szüleimnek, jószerint minden Hargita megyei embernek is voltak, vannak az 56 éves újsághoz kapcsolódó emlékei, történetei, mert a lap elkísérte őket életük során. Van, aki maga is részt vett e mikrotörténelem alakításában, más legendás belsős sztorikat tud, megint más talán csak arra emlékszik, esküvője, gyermeke születése napján mit írt az újság, és van, akinek egy szerény gyászjelentő őrzi az emlékét.
Ha engem kérdeznek, akkor már csak ezért is van értelme fél évszázadon át újságot írni: mert a papírból fel lehet építeni az életünk emlékeinek, történeteinek pavilonját, és emeletei között izgalmas-érzelmes időutazásokat tehetünk. A ház pedig nyitva mindenki számára: mióta a Kájoni János Megyei Könyvtár sokévi nehéz munkával digitalizálta a teljes kollekciót, bárki belepillanthat, mi hír járta ezt a vidéket ezerkilencszázhatvannyolctól napjainkig – a saját születésnapján.